Ann aznap este hirtelen ébredt fel álmából: levegőért kapkodva felült, majd esetlenül a térdeire hajolt. Arcát megnedvesítette a verejték, pupillái ijedten meredtek a hajnali szürkületbe, a homályba, amely átjárta a szobát. Kezét mohón a torkára szorította, majd mikor érezte, ahogy azon átáramlik a friss levegő, szélsebesen a hátához kapott, mintha valami szokatlant keresett volna.
De nem. Nem volt ott semmi különös. Még mindig él. Csak rosszat álmodott.
Ekkor a gyengeségtől komótosan a szoba másik vége felé pillantott, ahol hamar megakadt a szeme az órán, bár azt elfedte a sötétség fátyla, így alig lehetett tőle kibetűzni a pontos időt.
Hajnali öt.
Körbepásztázva minden aludt még, búsan szunnyadtak a polcok is, átjárta őket az a mézédes, nyugodt teljesség, mint azt ilyenkor szokás.
- Semmi baj, nyugalom. – mondogatta magának, miután igyekezve meggyőzni magát szemrevételezte még élő, hús-vér kezeit is. Szája száraz volt, még mindig nehezen kapott levegőt, dermedt arca a homályban is feltűnt porcelánfehérségével.
Nagyon furcsa álma volt, de már nem is emlékezett rá. Mintha egy pillanat alatt tovatűnt volna a fejéből minden, csak foltokban hagyott maga után életjelet.
- Tenger, Anglia… Szél… Egy férfi… Egy halott férfi… - próbált emlékezni, de rettentő fejfájás kerítette hatalmába az emlékfoszlányok nyomán. - Mi ez? – kérdezte az égre emelve beesett szemeit, mintha csak arra várt volna, hogy érthető és teljesen logikus magyarázattal a zsebében feküdhet vissza aludni, de mivel nem nyert megvilágosodást, úgy döntött nem vár tovább, visszaalszik migrénszerű fájdalmait enyhítendőn, s kimerültségében hamar fejen is vágta őt a delejes álom.
Mikor újra felébredt már későre járt, kómásan tekintett újra vekkerére, hogy aztán kétségbeesetten kezdjen kapkodni. Eszeveszetten dobálta magára ruháit és minden tegnap este kint hagyott könyvet akaratosan gyömöszölt a táskába, hogy aztán azt vállára kapva szaladjon a fürdőbe.
- Ann! Már megint elaludtál? – dörmögte egy ismeretes hang a bejárati ajtó felől – Hol a csudában vagy?
- Megyek már, apa! – szólt sietve előre, majd kivette hosszú, fenekéig érő hajából a csatot. Az sűrű volt és loboncos, elől néhány rövid tincs meredezett az égnek, s még a szőkés melír sem tudta eltűntetni eredeti barna színének vöröses fényét. Oldalra választva hordta, szinte kivétel nélkül mindig, s bár csak ritkán lépett ki az utcára fésületlenül, most kénytelen volt egy gyors igazgatással beérni, hogy aztán sebtében megmossa a fogát.
- Jaj, gyermekem. Én kicsi, egyetlen gyermekem! Merre kujtorogsz, mondd? – dúdolta az apja, miközben a tompa puffanásból ítélve nekidőlt a falnak.
- Várj még! – csitította a lány, persze szájának nagy részét a fogkefe foglalta el, így nem sok mindent lehetett érteni abból, amit mondott.
- Hogy micsoda? Tíz perced van mindössze. – a hang mély csendet idézett elő, majd egy pillanat múlva Ann újra megmozdult, s szupergyors sebességre kapcsolva azonnal az ajtónál termett.
- Na, gyere akkor… - parancsolt az apa, s letörölte a lánya szája sarkában maradt fogkrémet. – Tiszta maszat vagy. – szólt még derűsen, hogy aztán üldözött vadként rontson ki az ajtón, s száguldjon le a lépcsőn, egyenesen a kis Fiat-ig, amely közel nyolc éve várta a család érkeztét reggelente.
Hamar bedobálta holmijait, majd maga is beszállt, s szélvihar módjára csapta be a kocsiajtót. Felbőgött a motor, s vele egyúttal a rádió is, majd a kerekek fanyalogva gördülni kezdtek. Mintha minden merőben lelassult volna, csak hogy Ann elkésése az óráról biztosítva legyen, mintha nem lett volna éppen elég biztos már így is.
* * *
- Olyan furi, hogy van mellem! Liz neked nem? – kérdezte szemöldök ráncolva Natala.
- Oh, de! Még mindig nem tudtam megszokni. És te? Öhm… Hogy is hívnak? Jaj, ne haragudj, elfelejtettem, olyan ritkán veszem észre, hogy még te is itt vagy….
- Várj… Valami régimódi neve van. Olyasmi, mint a Lucy, vagy Mary…
- Áh, megvan! Ann-nek hívják! Pont, mint azt a kis csúnya gyereket az egyik meséből.
- Szóval, Ann… Neked nem furi?
- Jaj, te buta! Hogy mondhattál ilyet? Hiszen nincs is melle! Nézz csak rá, csupa csont és bőr, olyan…
- Mintha anorexiás lenne.
* * *
Az arca ismerős volt, kedves és barátságos. Jóllehet, nem voltak erős vonásai, helyenként határozott ívek tarkították, hirtelen vonalak vagy ráncok, melyek valamelyest karakánná tették a gyermeki tekintetet. Szemei zöldeskék írisze tökéletesen illet a világos bőrhöz, s vöröses fényű, szőkés üstökéhez, amit szintén az édesanyjától örökölt kelta emlékként. Orra bár nem volt tökéletesen pisze, turcsiként egyáltalán nem leírható, kicsit hosszú: előre tört, mint maga a viselője.
* * *
- Szóval, ha ebből elveszed az ötöt, négyzetre emeled és… - magyarázta bőszen Ann Julia a táblánál állva, miközben a körülötte álló diákok mind feszült figyelemmel követték megoldását, majd egyszerre a mondat vége kétségbeesett kiáltássá alakult: - Ááááh! – tört ki belőle. Először nem tudta, mi történik, hiszen az egész olyan hirtelen esett, s eleddig nyugodt, békés volt minden, most pedig hosszú hajánál fogva húzta őt kiszolgáltatottan egy ismeretlen durva keze.
- Te normális vagy? Mit csinálsz vele? Bántott téged valaha is? – hallotta Ann tompa zajként Brian hangját, aki eddig kényelembe helyezkedve ücsörgött az egyik padon, kezében egy nagy darab almát tartva, most viszont mintha pár lépésnyire tőle pillantotta volna meg sziluettjét az erős fényben.
- Csak megnézem a haját, olyan szép hosszú. – vágott vissza Felicity diadalittasan, miközben egyre erősebben ráncigálta bábját, s mindegyre csak gyorsította lépteit, melyeket hátrafelé tett.
- Ne, ne, kérlek, engedd el, ez fáj! – jajgatott a lány, aki időközben igyekezett kiszabadulni Felicity karmai közül, de nem volt erőszakos, nem érezte magát olyan helyzetben, hogy ezért megüsse a lányt, így inkább úgy döntött, legjobb lesz, ha nyugodtan tűri megaláztatását.
- Ne nyavalyogj már, alig érek hozzád! – kiáltott amaz válaszul.
- Engedj el! – hallatszott Ann beletörődött, panaszos nyögése.
- Engedd már el, már így is végigrángattad a termen! – kérlelte az egyik osztálybeli lány.
- Mi van Felicity? Máson torolod meg, hogy olyan ostoba vagy, hogy még egy egysejtű is atomfizikus hozzád képest? – teremtett végre rendet Brian, aki erőteljesen a szőke karja után kapott.
- Mi van? Hát nem látod, milyen stréber? – vicsorított rá a lány, majd egy hirtelen mozdulattal elengedte foglyát.
- Csak segítettem neki! – mentegetőzött Ann, aki teljesen össze volt zavarodva azt illetően, hogy valójában mit is tett már megint, ami ilyen tettre késztethette Felicity-t.
- Persze… biztos megint azon járt az eszed, hogyan nyalhatnád be magad a tanárnál… - mondta az undorral, amelyet hangneme mellett az orra mellett dühödten rángatózó kis izom is tökéletesen szemléltetett.
- Csak azért, mert téged mindenki utál, még nem kell rögtön ezt a másik számlájára írni… Ugyanis azt hiszem egyelőre nem Ann a hibás azért, hogy téged minden tanár ki nem állhat, hanem az a nagy, lepcses szád!
* * *
- Hát te már megint tanulsz? – kérdezte Brian elszörnyülködve, hangjában némi fölénnyel és önteltséggel, mikor becsörtetett a terembe, s azon nyomban földhöz is vágta táskáját, amiből elboruló dominók módjára hullottak ki a különféle könyvek.
- Házit csinálok. – hallatszott egy sértődött hang valahonnan a terem másik feléből, ahol egy hosszú, barna lobonc már több mint fél órája körmölt szorgosan hófehér, s szinte makulátlanul tiszta füzete fölé hajolva.
- Komolyan? Ilyenkor? - húzgálta a száját a fiú, aki időközben lomhán elterült az Ann mellett álló padon. - Nem bírom nézni!
- Csak azért csinálom most, mert otthon úgysem teszem… Nem élvezem, ne hidd! – darálta válaszul a lány, fel sem nézve a hajzuhatag takarásából, s mindegyre csak azt lehetett kivenni, ahogyan bal kezében a ceruza vége egyre gyorsabban és gyorsabban ugrál fel, s alá.
- Pedig én lemerném fogadni, hogy otthon még legalább ötezerszer leellenőrzöd az egészet! – ellenkezett Brian, miközben előredőlt, s felült, hogy jobban megfigyelhesse Ann munkálkodását.
- Nem tudhatod, hogy mit csinálok otthon. – nézett fel végre a lány, s eltökélten nézett a másik szemébe, kicsit rejtélyesen, de magabiztosan, mint aki pontosan tudja, miről beszél.
- Nem kell tudnom, látszik a jegyeiden és a gyöngybetűkön. – folytatta a fiú kekecül, s szemöldökét felvonva fejével a nagy precizitással készülő házi feladat felé bökött.
- Pont, mintha te legalábbis bukásra állnál… - mosolygott a lány gonoszul, egészen úgy, mint azt akkor szokás tenni, amikor egy csalót kapunk rajta hazugságon, majd buzgón folytatta a jegyzetelést.
- Én nem vagyok stréber. – hallatszott a kritika, amely komolyságával szinte hadüzenetként hatott a néma csendben.
- Én sem. De tudod… Azért örülök, hogy még maradt olyan ember, aki a külsőn túllát… - vágta rá Ann gyengéden, fel sem nézve a füzetből, csak írt tovább, nehogy a másik meglássa, mennyire rosszul érinti annak előbbi mondata.
- Ez most gúnyos megjegyzés akart lenni?
- Egyáltalán nem. De tényleg jó érzés tudni, hogy maradt még olyan ember, aki nem ítél első látásra. – Ann itt az ajkába harapott, persze rengeteg hajától mi sem látszott ebből.
- Sziasztok! – viharzott át a nyitott ajtón Felicity, majd hirtelen észrevéve Ann-t megállt, s karba tett kezekkel a következőket mondta: - Hát te meg? Hmm… Házi ugye? – itt elindult a hátsóbb padok felé, ahol többek között ő is helyet foglalt. - Ha annyira szereted, akkor talán megcsinálhatnád az enyémet is, úgyis ráérsz… Ááááh! – a lány ekkor orra esett, de nem csak úgy, mint általában, hanem teljes lendületből, s még egy métert csúszott is a sima linóleumon.
- Nagyon megütötted magad? – kérdezte Ann, aki persze cseppet sem sajnálta Felicity-t, sőt, sokkal inkább szórakoztatónak tartotta, s valószínűleg ezzel Brian is így lehetett, ugyanis elfojthatatlanul tört ki belőle a nevetés a bravúros esés nyomán.
- Nem, nyugi, azért élek még, csak az a hülye táska! – mondta a lány, miközben felállt, s leseperte magáról a port és a koszt, melyet a padlóról szerzett.
- Csak egy tárgy… - magyarázta Ann, s fejét rázva nézett Felicity-re. – Sajnálom, én tettem oda.
* * *
- Hát persze. Hiszen azt hiszi, tudja.
* * *
Merengve feküdt le az ágyába. Sötét volt már az ég, s vele együtt átvették a nyugodt szürkeséget a lakás falai is, a falak, melyek körülvették őt, hogy mint az éjszaka pásztorai, ólomsúlyként nehezedjenek rá.
A kis szobában csak néha-néha villant egy-egy autó lámpájának fénye, de az bevilágított mindent, a kis sarkoktól kezdve a könyvespolcon át egészen Ann-ig magáig. Hamarosan azonban ez már nem zavarta őt, csak azt figyelte, hogy az óriás szürkeség, mint holmi köd, vagy álom, hatalmas, nagy madár kiterjesztett szárnyakkal telepedett rá, s a puha paplan magához ölelte testét, amely határtalan olvadt bele a fekete éjszakába.
Elméje elhomályosult, tompult már, gondolatai szűntek, egyre inkább ürességgel telt meg ő maga, s lénye egész valójában, amely már pilledni látszott, vagy talán csak puszta álom volt az is.
Szempillái elnehezültek, s velük együtt végtagjai is, belesüppedtek a meleg ágyneműbe, s még egy utolsó rezzenésre volt idejük, mielőtt gazdájukat végleg megcsapta a delejes álom szele, amely minden este körbejárt a városon, hogy minél több embert kaphasson rajta portyáján, majd azok fülébe édes melódiát sugallva végképp nyugovóra térjenek az aznapi utolsó korsó sör társaságában.
Bárkit, akit e szellő elkapott, furcsa varázs járt át, örök szerelem és mézédes illat, amely a ritmikus, nyugodt légvételen át megérzőjét egy jobb világba vezette: egy olyan világba, ahol minden saját, minden tökéletes, amely megvéd a rossztól és óva int mindentől, ami árthat, egy olyan helyre, ahol Ann legszívesebben örökké vendég lenne.
AJÁNLOM AZ OLDALT
