Hideg volt akkor, vészjóslóan hideg, amihez orkánerejű szél is társult ellehetetlenítve a küldetést.

Ann is belátta, hogy ha valami igazán kemény dió, akkor ez a feladat az. Szökése óta először érezte úgy, hogy megbánta, hogy belevágott, s egyre mélyebbre merült abban a hitben, hogy a terv egész egyszerűen teljesíthetetlen. Hogy is remélhette, hogy képes lehet egymaga véghezvinni mindezt? Hogy hihette valaha is, hogy sikerülni fog neki? Neki, aki nem több, mint egy kis ügyetlen, kétbalkezes „boszorkatanonc”, egy tudatlan senki?

A tér nagy volt és végtelen, mint egy igazi, kihalt puszta, körös-körül csak síkság, igazi óceánja a vad mezőnek.

- Oh, én idióta! – tört ki belőle, miközben egy szál magában állt a dermedt pusztaság közepén. Sehol egy fa, vagy bokor, mindössze egy poros és kihalt autóút, épület is csak valahol a távolban tűnt fel haloványan. – Itt van a kiválasztott!  Na, most mi tévő legyek? Hát itt fogok meghalni? – kiabálta elkeseredetten, miközben az ég felé fordította arcát, mintha csak Istentől remélne választ vagy segítséget. - Persze… Kellett is nekem keresnem a bajt, ahelyett, hogy nyugodtan megültem volna a fenekemen. – szájtátva kémlelt körbe abban a reményben, hogy kiutat talál, esetleg valamiféle megoldást, menekvést, amely előrevetíthetné számára a happy end eshetőségét. – Most is ülhetnék inkább otthon!

De csend. Rimánkodására nem érkezett válasz. Egy árva lélek sem volt körös-körül, nem több, mint néhány darab száraz kóró, amelyet arrafelé fújt a szél.

- Akkor én most itt leülök szépen és várom a halált. – jelentette ki Ann Julia konokul, mintha bárki is hallhatná szavait. Lerángatta magáról a hátitáskáját, s letette a fűbe, hogy ráüljön.

Percek teltek el így, míg az agya őrülten zakatolt, s közben tehetetlenül bambult előre. A pénze is kellően megfogyatkozott, s bár a táskája tömve volt ruhával és élelmiszerekkel, tudta, hogyha leszállt az éj, egész biztosan megfagy. Csak egy élettelen test marad majd meg belőle, minden, ami volt, semmivé lesz, minden, ami eddig fontos volt, jelentéktelen lesz és holt, mint ő maga.

- Ha nem hagyod ezt most azonnal abba, én nem állok jót magamért! - a markáns hang Ann fejében zengett, s még talán visszhangzott is annak erejétől. – Hát ezt tanítottam én neked?

- Nem. – vágta rá Ann, aki azonnal rájött, ki szólíthatta meg. Bár örült, hisz mintha valami remény csillant volna a menekülésre, mégis kétkedés látszott az arcán. Nem meglepő: beletörődöttségében még akkor is kilátástalannak látta a helyzetet, ha egy szellemlény segítette őt, holott kiismerhette volna már, hogy ahol ő megjelenik, ott mindig minden helyrebillen.

- Nem látod magad kívülről. Már ne is haragudj, de szánalmas vagy… Én nem ezt az Ann-t ismerem.

- Meglehet. – ezután sem mozdult, minden reakció nélkül tűrte a sértegetést, s csüggedten csak bámult a levegőbe.

- Rendben, akkor ülj csak itt szépen, Tehetetlen Kisasszony! Én a helyedben azért csipkedném magam, és megkeresném a legközelebbi várost, nehogy itt találjon az éjszaka. – Dorothy egyre türelmetlenebbé vált, miközben továbbra sem mutatta meg magát, csak egy sejtelmes, átlátszó homályt engedett láttatni.

- Város? Hol? – állt fel a lány, s bizakodva előrepillantott az út vége felé.

- Látod azt az épületet? Ott ahol ez van, van több is.

- De hát a városokat is evakuálták itt. Lefogadom, hogy teljesen üres. – Ann lemondóan a cipőjére nézett, s elhúzta a száját.

- Ha evakuálták már, akkor célnál vagyunk nem? És legalább megtudod, hol vagy. Na, gyerünk már! Szedd össze a cuccodat és nyomás!

Vissza a főoldal-ra!
Vagy vissza a regényes részlegre!