Éjszaka volt, már hosszú órák óta besötétedett, mikor végre rászánta magát a cselekvésre, s óvatosan kiosont a sátor kijáratán szegényes motyóit a hátán lévő bőrtáskában tudva biztosan. Az ég kristálytiszta volt, egyetlen felhő sem szűrte meg a rá eső csillagok és a hold fényét. Utána egy fiatal, csuklyás nő tűnt fel a sátor nyújtotta rejtekből, kinek hosszú, barna haja merészen kikandikált a fejfedő alól, keze hófehér volt és tiszta, szinte rikított a férfi markában, s az amilyen vigyázva fogta, le sem tagadhatta volna, honnan ismeri.
- Shh! – sziszegte neki Tom, miután Lynn óvatosan betette maga mögött az ajtót, majd hirtelen megbotlott az egyik nedves, part menti kődarabban, s fél lábbal a sárban landolt. Erre nem szólt semmit, s egyszerre csak arra lehetett figyelmes, hogy két hatalmas kar szorítja őt magához, majd a hozzájuk tartozó alak egy utolsó csókot is ad neki sebtében, mielőtt még elkezdődne az akció kegyetlen valójában.
Mikor elengedte is halk volt, még mindig, mégis gyors, mintha született tolvaj lett volna, macskaügyességgel mozgott a fák és házak erdejében, tökéletesen navigált az egymásba ágazó utcák és terek között, magával húzva Lynn-t, aki igyekezett nem ütközni frontálisan egyetlen arra somfordáló macskával sem, s valószínűleg szinte teljességgel hihetetlennek vélte kedvese hirtelen jött egyensúlyérzékét és figyelmét, amivel őt a hajókig vezette. Tom maga sem értette, ami azt illeti, s talán az volt mindennek az oka, hogy most volt az egyetlen olyan alkalom, amikor tényleg szükség volt rá, hogy ne vegyék észre őket. Most szöktetett. Embert szöktetett…
Elértek hát a hajókhoz, ahol Tom legjobb tudomása szerint ma este éjszakázik a Kék Sellő, üresen. Sietve körbefordult a környező házakat kémlelve, majd behunyta a szemét, hogy csak a hangokra figyeljen, de nem hallott neszt, így nyugodt szívvel mászhatott fel a hajóra, hogy aztán felsegítse Lynn-t is, majd vele tovább osonva biztonságos helyet találjon neki a fedélzeten.
- Siessünk, nincs időnk! – suttogta, mikor megfigyelte, hogy feltünedeztek az első napsugarak. – De hova… - mondta még, majd megállt, s a fejét fogva bőszen gondolkodni kezdett a potenciális búvóhelyeken. – Megvan! – kiáltott fel a lehető leghangtalanabb módon, majd Lynn csuklóját megfogva elráncigálta őt a mentőcsónakig. Az vászonnal volt lefedve, benne is csak néhány darab textília, kényelmes helyet biztosíthatott egy ember számára. – Ide mássz be! – utasította halkan, majd miután az egyetlen szó nélkül teljesítette a parancsot, szépen elegyengette rajta az anyagot olyan módon, hogy maradjon rajta valamennyi rés, de ne lehessen észrevenni, hogy odabent ücsörög egy potyautas. – Jól vagy?
- Jól. – válaszolta valaki a csónakból a lány hangján. – Ne aggódj, itt megleszek.
- Viszont szerintem ez volt a legnagyobb butaság, amibe valaha is belementem! – akadékoskodott Tom, tekintete aggódó volt, kicsit anyaian gondoskodó, arcán elterült a jól ismert, engedékeny félmosoly, amely hét éves kora óta mit sem változott.
Félve benyúlt az anyagon hagyott résen, majd megsimogatta a falfehér, bársonypuhaságú arcot, mikor lépések hangja ütötte meg a fülét, s erre felkapva a kint hagyott hajókefét és a vízzel teli vödröt, buzgón sikálni kezdte a Lynn által hagyott lábnyomokat a fapadlón.
- Visszatértél? Régen láttalak, öreg! – hümmögte cinkosan mosolyogva Lance, aki elsőként érkezett meg az ott dolgozók közül. – Korán kint vagy. Mikor jöttél?
- Áh! Épp most. – felelte neki Tom félszegen, miközben Lynn sáros, kicsi lábnyomait igyekezte eltűntetni.
- És végül is miért? Hiányoztunk? – szegezte neki a kérdést Lance, nem is figyelve arra, hogy a másik min dolgozott éppen.
- Az is.
Újabb hümmögés közepette arrább cammogott, majd letette magát az egyik sarokba, hogy elővegyen a táskájából egy nagy, piros almát és egy kést, aztán pedig elégedetten elkezdjen falatozni.
- Azért jó látni, hogy nem változtál. – motyogta az orra alatt, miközben az összerágott alma a szájából egzotikusabbnál egzotikusabb helyeken landolt.
- Ezt mire érted? – kérdezte tőle Tom, aki hirtelen az almán kívül nem sok más dologra tudott koncentrálni. Éhes volt, mint régebben mindig, s hiába volt Portsmouth-ban jó világa, az indulás előtti utolsó napon valahogy megfelejtkezett étkeztetéséről.
- Csak jó, hogy itt vagy. – fejtette ki újabb lépések és beszélgető hangok közeledése mellett.
* * *
- De Ann, remélem azért tudod, mit csinálsz. - mondta Brian, s arcán mintha a kételkedés nyomai lettek volna fellelhetők. - Hát persze, hogy tudja! - szólt közbe Ed ironikusan, aki valahol a sarokban foglalt helyet.
- Én ebben nem vagyok olyan biztos... - folytatta elmélkedését a másik, aki úgy tűnt, szintén megérezte a mámor közé ivódott dermedtség állot, csípős szagát.
- Nem értelek titeket. - emelte Ann Brian-re a tekintetét, majd a sarokban félig sötétségbeburkolózó Edward-ra meredt. - Nagyon jól tudom, mit csinálok. - tette hozzá, szeméből sugárzott a tűz, melyet még egy kelta férfi rakott. s gyújtott elolthatatlan lángra, arcára pedig nyugodt harmóniát festett a hit és a tudás hatalma aranyecsettel.
- Féltünk csak. - szólt Haime is, kissé előretolva magát az ülésben. - Szóval ne hidd, hogy magadra hagyunk, egy egész gárda vesz körül, de nézz csak szét! - Ann arcán mégszélesebbé húzódott a mosoly, midőn körbetekintett a díszes társaságon.
* * *
- Te mit csinálsz? - kérdezte édesanyja, miután Ann hevesen betolta háta ögött az ágyneműtartót, s fuldokolva próbált vonásait rendezve arcára teljes nyugalmat erőltetni.
- Semmit. - vágta rá sűrű pislogások közepette, majd felállt, s megfordulva belerúgott egyet az ágyba, ahonnan továbbra is kifelé igyekeztek potyogni a különféle azonosíthatatlan holmik.
* * *
A telefon is elhagyatva feküdt a kunyhó kis faasztalán, hozzá sem nyúlt senki, a három fogadatlan hívás is csak erősítette benne a fájdalmat, azt az elviselhetetlen érzést, hogy ő a hibás. Mindenért.
Otthagyta inkább, nem tudta volna megnézni, ki kereste a lányt. Talán a szülei. Talán. De meglehet csak holmi téves hívás. Meglehet.
* * *
Hirtelen valamifajta mindent behálózó mohóság ragadta magával, éhség, csillapíthatatlan szomjúság, vágy egy érzés után, amelynek hiánya – úgy érezte – maró savként éget lyukat a lelkébe, s bilincsként feszül a csuklójára, egy sötét szobában fogva tartva őt, s nem ad neki szabadságot, nem engedi szárnyalni, boldognak lenni.
Szomorú volt és magányos, s ilyenkor észveszejtően vágyott a függetlenség, a boldogság után, amelyet csak rajzolással, drámák írásával vagy énekléssel érhetett el, amelyek tenyerükben nyújtották felé a lehetőséget, hogy ezt a mélységesen csalódott, kissé reménytelen érzést levezesse valahogyan.
- Kiválasztottnak lenni nem könnyű. – hangzott egyik kósza gondolata, amikor aznap este a szobája sarkában kuporgott térdeit a szája elé húzva, s néha bele is harapott egyszer-kétszer, vagy ha éppen nem ebbe, az ajkaiban vagy az ujjaiban hagyott véres lenyomatokat. – Persze, ha én lettem az, akkor logikusan van bennem valami, ami másban nincs. – elmélkedett tovább kétségbeesetten, s itt önkénytelenül is Brian szavai jutottak az eszébe:
„Van benned valami, amihez hasonlót még… Nem láttam senkiben. Van benned valami… Nem tudom mi, talán egy érzés vagy egyfajta gondolkodásmód, amitől más vagy, mint a többi ember. Hihetetlenül hangozathat, de… Talán nem is csak a puszta tehetség az, amitől bármibe kezdesz, olyan, mintha ezer éve csinálnád.”
- Igen, biztosan van bennem valami, de mi? És igaza lehet Brian-nek, talán nem a puszta tehetség az, amitől megértem a művészeti ágakat… - a szobában továbbra is csönd honolt, egyetlen pisszenés sem szakította félbe a lányt merengésében, csak a kis, fehér tengerimalac hívogatta néha cinkosul a szoba másik sarkából. – És ez nem tudás, vagy tehetség. Lehet valamilyen szinten az is, de… Főképp valami más. Ettől vagyok furcsa. Nem azért, mert boszorkány vagyok, oh nem! Pont fordítva: azért lehettem boszorkány, mert a birtokomban van ez a valami. És ennek révén kezdhetek újabb és újabb hobbikba anélkül, hogy bármelyiket is elhanyagolnám, mert… Nincs szükségem arra, hogy különösképp gyakoroljam ezeket. A hobbinak nincs szüksége ápolásra – ha rólam van szó legalábbis -, viszont nekem annál nagyobb szükségem van rá, hogy hobbim legyen, hogy ne érezzem…
Szomorú volt és magányos, s ilyenkor észveszejtően vágyott a szabadság, a boldogság után, amelyet csak rajzolással, drámák írásával vagy énekléssel érhetett el, amelyek felszabadították kissé, s segítettek neki a felejtésben, hogy elfeledje a csalódásokat, a szenvedést, a fájdalmat, amely férfiökölként egyre jobban szorította a szívét, s ez a kín minél erősebbé, elviselhetetlenebbé vált, Ann-nek annál inkább szüksége volt valami újra.
Mint az öreg drogfüggő, aki újabb adagokra vadászik. Több pénzre, több kábítószerre, mert már nem képes örülni az egyszerű dolgoknak. Soha semmi nem elég neki, s mindinkább többet akar, minél többet használ, annál éhesebb lesz, holott a vágy csillapítására alkalmazná ezt is, s ahogy Ann-ben erősödött a fájdalom, ő is egyre inkább kereste az olyan művészeteket, amelyek még könnyebbé teszik, hogy levezesse a benne lévő elviselhetetlen kínt, s boldogságot ültetnek a lelkébe álmok képében.
- Korcsolyázhatnék. – mondta ki hangosan a másik sarokban fehérlő, még azóta is bájosan őt szólongató tengerimalachoz fordulva. – Nem? – de az továbbra is csak röfögött, egyetlen angol szó sem siklott ki ajkai között Ann nem nagy meglepetésére, így hát az mohón beleharapott a jobb alkarjába, majd búsan tovább elmélkedett.
Imádott korcsolyázni, s már óvodás kora óta rajongott a műkorcsolyázók csodálatos piruettjeiért, s irigyelte tőlük, hogy repülhetnek, hogy arcukba csaphat a szél, és hogy minden egyes forgás után képesek biztos lábakra esni, s folytatni tovább csodálatos kűrjüket. Talán megtanulhatná, s ha a melankólia eluralkodna rajta, elmenne korcsolyázni és csak hosszú órák múlva térne haza.
Milyen jó lenne! Elég volt ennyi, egyetlen csepp, egy gondolat, hirtelen ötlet, s mint a már majdnem kialvó parázs, mely terebélyes lángként izzott fel, újra hatalmába kerítette az a csillapíthatatlan szomj, a tettvágy, hogy korcsolyázzon, hogy eddzen, hogy repülhessen, s forogjon, s hogy végre szabadnak érezhesse magát, mintha megint arcába csapna az az erős, hűvös szél…
De nem. Az már rég elmúlt, egy másik kor volt, másik élet, más test, s minden más… És most itt ül összekuporodva, egyedül, senki sem szól hozzá, senki sem hallgatja meg, senki sem látja, ahogyan a vér lecsorog az arcán a szája sarkából, ahogyan elhagyatva és magányosan… Csak reménykedik.
- Dorothy! – kiáltotta gondolatban, s körbepillantott, hátha megleli őt valamerre a sötétben. – Dorothy! – próbálta újra, erőteljesebben koncentrálva a lányra, s egy pontra, ahová annak érkezését tervezte.
De az nem jött. Hiába minden erőfeszítés, a lány nincs többé. Meghalt, s most végleg eltűnt. Eltűnt örökre… Örökre…
- Dorothy! Dorothy, Dorothy, Dorothy! – próbálkozott újra és újra, s még többször, s egyre hangosabban és határozottabban. De a lány nem jött. – Talán mégsem csak kitaláltam őt. - gondolta Ann. - Talán mégis élt, talán mégis beszéltem vele, mert… Azt mondta, nem jön többet… Nem is jön. Dorothy! Kérlek! Gyere vissza! Szükségem van rád!
- Miért kiabálsz annyit? – kérdezte egy kósza fény, amely pontosan azon a helyen jelent meg, ahová Ann összpontosított.
- Dorothy?
- Hát persze… Lehetek neked akár Dorothy is, csak hagy abba végre, mert már nem bírom! – könyörgött az aura, amelynek körvonalai egy idős férfihez hasonlítottak
* * *
A nap lassan lemenni készült, a tenger megtántoríthatatlanul csapkodta a parti sziklákhoz vad hullámait.
Chris nyugtalan volt. Régen érzett már ilyet, de most mintha mégis újra hatalmába kerítette volna. A tisztást, ahol Eva Lynn-el húzták meg magukat, egy erdő ölelte körül, s az szinte áthatolhatatlan burkot biztosított számukra. Valami mégis feszítette belül. Legbelül.
Egy sziklán állt, mint mindig, ha tehette, s a szokásos terv szerint ismét a naplementét akarta megnézni.
Halk léptek közeledtek suhogva, melynek nyomán megjelent mellette egy hosszú, barna lobonc. Karba tett kézzel állt meg, s rá sem nézett, tekintete a horizonton időzött.
- Szép. – mondta Chris percek múltán, többnyire minden mondanivalóját belefoglalva a szóba.
- Az. – válaszolt a lány, majd mosolyogva a fiúra nézett, sötét szemei boldogan csillogtak az arcán. – Emlékszel? Amikor még északon… Azután, hogy… - kezdte, majd hirtelen elkomorult.
A fiú válasza egy lassú bólintás volt mindössze, mialatt továbbra is márványpózban állt, mint egy bronzszobor, mint az érzéketlenség maga, arca nyugodt, kifejezéstelen, Lynn volt az egyetlen, aki olvasni tudott annak rezdületlenségéről.
Pedig izzadt a tenyere most is. A gyomra kavargott, egyszerre aggódott és volt zavarban, persze már csak megszokásból sem mutatta ennek még a jelét sem. Annyi elfojtott érzelem kavargott benne, s kívánt a felszínre törni, annyi volt a kimondatlan szó, amelyet továbbra sem tudott volna formába önteni. Nem volt a szavak embere, el kellet ismerni…
Hirtelen Lynn felé fordult, s magához szorította…
Ha létezne szó a „szeretlek”-re Chris szótárában, talán ez lenne az. Mit szó el nem mond, érzelem ki nem fejez. Csak egy ölelés, semmi más. Egy ölelés, mely végre boldoggá képes tenni a bronzszobrot, s azt a kis árva lányt is…
- Olyan régen volt, Lynn. – mormolta rekedt hangján, s ennyi volt mindössze, amit mondani tudott. Miután elengedte, s a vállánál fogva eltolta magától, hogy végig tudja mérni, azok a nagy sötét szemek pedig fátyolosan pislogtak vissza rá.
Hat éve. Akkor látta őt utoljára. Szinte teljesen el is felejtkezett az arcáról. Teljesen róla is… Mintha nem lett volna sohasem Eva Lynn nevű egyedüli és legjobb barátja. Ahogy nézte őt, tudta, hogy azóta minden más lett. Megváltoztak mind a ketten…
Lassan megemelte a kezét, majd félbehagyta a mozdulatot, midőn meglátta öklén az elhúzódó sebhelyeket. Volt rajta néhány vágás, itt-ott mocskos és száraz: puha, fehér arcát nem lett volna képes ezzel bepiszkítani. Persze csak pont olyan a keze, mint ő maga, aki nem volt több egy koszos tengerészsegédnél: se pénze, se lakása, a nemesi címe is oda, hogy is merne ő hozzáérni egy ilyen finom teremtéshez? Nála sokkal jobbat érdemel.
Leeresztette a kezét, de a lány elkapta, s az arcára tette… Ez volt az a pillanat, ahol semmilyen férfiember nem lett volna képes türtőztetni magát.
A nap ekkorra már bearanyozott mindent, sugaraival, melyek kacéran táncoltak a vízen, s csak egy titkos sziluettet engedett láttatni a parton egybefonódó párról…
* * *
__A keze azon nyomban ökölbe szorult. Alig bírta türtőztetni heves indulatait, amelyek a történtek nyomán szökdöstek benne elő a semmiből, mégis inkább legszívesebben szabadon engedte volna időközben képződött könnyeit, de nem tehette a tömött buszon, így is rossz szemmel néztek rá rákoncátlan mimikái miatt.
__Na de megéri-e mindez?
__Bár a kérdés megválaszolatlan maradt, mégis egyre inkább kezdte azt érezni, hogy nem fogja tudni tovább kordában tartani ezt az érzést, amely mindinkább eluralkodott rajta. Nem is volt már éhes, sőt, legszívesebben nem is gondolt volna ennivalóra soha többé, a gyomra mintha egyetlen aprócska, tömött üveggolyóvá szűkült volna.
__De mégis miért? Hiszen ez már nem ő volt, vagyishogy ő volt, de mégsem ő, a külseje már egyáltalán nem emlékeztetett régi önmagára, mintha menekülne, s menedékként használná ezt a ruházatot, a frizurát, a testartást is. Egyedül a szeme volt még a régi.
__Eltűnt. Elmenekült, gyáván futamodott meg a lelke, s bújt jól elszigetelt sátrába, ahonnan azóta is két kicsi, kék lyukon tekintget ki bátortalan.
__Ekkor Ann hirtelen összeszedte minden bátorságát, s sanda pillantást libbentett a fiú felé. Nem, nem figyelt, lekötötte a táj, vagy valami rendbkívül érdekes dolog a távolban.
- Talán... Majd később. - gondolta Ann, majd gyorsan elkapta szembogarát, s tekintete a cipőjén lévő kis piszokra vándorolt vissza, amit már edddig is percekig figyelt mereven, de csak nem bírta ki, újra odapillantott titkosan, majd újra, kissé feltűnőbben, de Brian csak nem vett róla tudomást, sőt, tüntetően el is fordult az ostrom nyomán.
__Miért? Már nem szereti talán. De meglehet, csak ugyanazt kapja tőle vissza, amit ő adott neki pár éve.
__Egyre kellemetlenebbül érezte magát, le akart szállni, s míg máskor azt kívánta, bárcsak egy örökkévalósággá tartana a perc, amíg láthatja őt, most inkább eltűnt volna, szeretett volna hirtelen semmivé válni, elporlani és nem látni őt soha többé, nem szereti már úgysem, utálja, gyűlöli, azért viselkedik ilyen visszataszítóan. De mégis...
__Nem mert ránézni, de többé már nem azért, mert félt, hogy esetleg kiolvasna valamit a szeméből, hanem azért, mert a düh, az indulat, amely a gyomrát ráncigálta ide-oda, nem engedte. Nem akart ránézni többé.
__Hirtelen kinyílt a busz ajtaja, s szinte futva lépett le róla, hátra se nézett, nem mint eddig, hogy megsemmisülten állt a fiú után fordulva, nem nézett hátra, makacsul törtetett előre, szemei nedvesek, az arca tűzvörös, a gombóc a torkában csuklásszerűen, s eltakarván magát szája elé téve bal kezét lépett be a házsor ajtaján.
* * *
__Arra járt, ismerős volt neki az utca, s a házak, melyek őrszemként magasodtak az emberek fölé... A fehér-zöld házsor, mely kopott volt és régi, az ablakokban pislákoló fény, s az utcai lámpák, a néhány fa, mely zöldellve kísérte az arrajárót.
__ Egyetlen egy dolog volt más... Valaki hiányzott... Valaki, aki kilógott a sorból... S mégis, oh, de mennyire, hogy ideillett, egy része volt, darabja, sőt, mi több, alapkőoszlopként tartotta a lakótelepben az életet. Őrangyal volt, valóban.
Vissza a főoldal-ra!
Vagy vissza a regényes részlegre!
AJÁNLOM AZ OLDALT
