Mindig örültünk neki, ha hazajött, habár igen ritkán volt rá módja, hiszen elfoglalt ember volt, igazi vándor, utazó, lelkében szabad és nemes, ruházata is mindig kifogástalanul tökéletes, pontosan úgy, ahogyan aznap láttuk, amikor újra feltűnt egy aprócska pont képében a távoli homályban.
Délidő volt, a nap ragyogóan sütött, mi pedig izgatottan tömörültünk az ablaknál, csakhogy láthassuk őt, amit már több hónapja nem tehettünk meg, s egymást lökdösve igyekeztük kivenni az alakját, hogy megbizonyosodjunk róla, tényleg ő jött-e, hogy nem csak egy délibáb, vagy valaki, aki velünk próbál csúf játékot űzni.
De nem. Amint felismertem tiszta, barna mellényét és a hozzá társuló, kifogástalan járásmódot, amelyről egész Angliában csak ő volt ismeretes, gyermeteg szívem izgatottan kezdett dobogni, lábaim pedig hevesen az ajtó felé indultak, hogy apám elé száguldhassak szélsebesen, hogy megöleljen, hogy lássa, mennyire hiányzott is az ő kicsi fiának.
- Ne, ne, ne! - kiáltott rám anyám hangját suttogóra fogva, s hirtelen abbahagyva az edények tisztítgatását, amit eddig végzett, de kezéből még a kendőt is kiejtette izgalmában, majd kapkodni kezdett ide-oda, mintha sietős dolga lenne.
- Miért? - kérdeztem lelombozódva, én is suttogva, ahogyan ő tette, s kérdőn nézve rá, hátha kapok választ.
- Mert nem szabad! - mondta nekem. - Mindjárt benyit ő csak...
Ekkor valaki lenyomta a réz ajtókilincset, s kinyitotta a nagy faajtót, amitől alig néhány lépésnyire álltam, s én csak figyeltem őt mozdulatlan, dermedten a meglepettségtől, amint megérkezik sajátságos nemességében és hatalmasságában, a hőst, a példaképet, figyeltem, amint teljes szívéből mosolyog, s köszön, kis keménykalapját felemelve, majd a fogasra helyezve elegánsan.
Csönd volt, halálos csönd, némaság honolt Mathair-n és rajtunk is, de Athair sem szólalt meg, csak állt délcegen, mint a megmentő, az apa, aki van és még sincs, s most visszatért, mintha nem is élt volna ezidáig, csak emlékképe vésődött elménkbe kitörölhetetlenül.
- Vártunk már. - szólalt meg végre anyám mosolyogva, majd Athair nyakába ugrott és sírva fakadt. - Miért maradtál távol ennyi ideig? Hát már nincs is szükséged ránk? - kérdezte sűrű könnyfátylán át, amiben ha nem vigyáz, meg is fulladhatott volna, s szorosan kapaszkodott férjébe, mintha soha nem akarná őt elereszteni.
- Ne haragudj, kérlek! - mondta ellágyulva, miközben kezéből kiejtve a sétapálcát erősen magához ölelte édesanyámat, majd eltolta magától, s keserűséggel az arcán a következőket tette hozzá: - Sajnos csak három napig maradhatok... De megígérem, hogy soha többé nem leszek oda egy hónapnál tovább.
- Egy hónap? - kérdezte megrökönyödve az egyik iker, Bill, vagy James, akiket sohasem tudtam megkülönböztetni, hiszen csak a hangjuk volt eltérő, így egészen olyanok voltak, mint két tojás. - Én nem tudok annyit várni!
Apám kacagni kezdett, s az ablakhoz lépve ölébe kapta a kicsi gyereket, hogy szemük egy vonalba essen, majd csókot nyomott a homlokára: - Miért ragaszkodsz ennyire hozzám? Hiszen fél évig felétek se néztem! Hanyag vagyok, felelőtlen, rossz apa, tudom jól.
- Nem baj. Azért szeretlek. - mondta az öcsém bazsalyogva, s továbbra is ámulattal nézve a férfire, akit példaképnek tartott, legendának, aki olyan volt számára és számomra is, mint egy isten, akiről tudjuk, hogy van, akire felnézünk, aki becsületes és őszinte mindig, akinek aranyszíve van, mégsem láthatjuk őt soha. És most végre... Itt volt.
- Én is szeretlek titeket! Ti vagytok nekem a minden! - tette hozzá, s szinte úgy tűnt, kötelességként, vagy talán, hogy behozza szülői feladatainak elmulasztását, majd beljebb lépett a konyhába, s alaposan körülnézett. - Itt még mindig nem takarít rendesen senki. - kritizálta Mathair-t hümmögve, még mindig mosolyogva.
- Látom mit sem változtál, de nyugodj meg, igyekezni fogok! - rázta a fejét rosszallóan anyám, s elégedett vigyorral az arcán, tudván, nem érdemes neki ellentmondani, nekitámaszkodott a konyhaszekrénynek, amíg apám egyenesen a szomszéd szobába nyíló ajtó felé vette az irányt velem és az ikrekkel együtt.
A szomszéd szoba kicsi volt, nem volt odabent más, csak egy régi ruhásszekrény, egy gyermekágy (benne a legkisebb fiú, Frank, aki még nem volt egy éves sem), egy kisebb komód és egy ajtó, ami a szomszéd helyiségbe nyílt. Athair a komód szélére ült, én az ölébe, a két iker pedig a földre telepedett le.
- Jól vigyázz az édesanyádra, amíg nem vagyok itt! - súgta nekem, lévén én voltam a legidősebb, legalább hat éves, s talán a legfelelősségteljesebb is a három fiú közül. - Látod milyen jó lélek, még akkor sem haragszik, ha a munkáját becsmérlem. Más feleség már rég páros lábbal rúgott volna ki. - kicsit elpirult, majd látván, hogy nem tudok neki mit mondani elővette a pipáját, belegyömöszölt valami furcsa növényt, s meggyújtotta, hogy aztán barátságosan pöfékelni kezdjen, pontosan úgy, mint meséléskor szokott. - Hogy tetszik az iskola? Anyád megírta nekem levélben, hogy a szomszéd faluba jársz.
- Óh… Hát… - nem tudtam megszólalni a meglepettségtől, ami azóta uralkodott el rajtam, hogy belépett az ajtón, lehetetlennek tűnt, hogy hazajött, mintha csak holmi illúzió lett volna, vagy varázslat, bűbáj, talán egy szép álom, amelyből hamarosan felkelek, s szétnézve a szobában nem találok majd ott senkit.
- Látom, nem nagyon tárgyalsz velem. Persze megértem, nagyon sokáig voltam távol, csoda az is, hogy egyáltalán még emlékszel rám...
- Nem, nem, nem! - csak ennyit tudtam kinyögni, semmi mást, hirtelen megijedtem, hogy talán azt gondolja rólam, hogy nem szeretem már.
- Tudod, majd ha egyszer nagy leszel, legalább tizenhét éves, elvihetlek magammal, persze csak ha szeretnéd. - ajánlotta fel nekem, miközben otthonosan folytatta a pöfékelést.
- Komolyan? - kérdeztem az ámulattól kikerekedett szemekkel.
- Hát persze! Mindőtöket magammal viszem, ha elég idősek lesztek, még anyátokat is, ha nem lesz ellenére. Vagyis... - itt szünetet tartott, s olybá tűnt, kissé elgondolkozik. - A két kedvenc fiamat biztosan elviszem.
- Két kedvenc? - tört ki az egyik ikerből a kérdés, majd megrökönyödve meredt maga elé, mire a másik izgatottá vált, s kiegészítette testvérét: - Ki az? Ki az? Én, ugye?
- Az a két kedvenc fiam, akik a legszebben terítik meg az asztalt az ebédhez! - kacsintott huncutul, majd mind a hárman kisiettünk az ajtón, mire Mathair bement azon, s magára is zárta iziben, persze ezzel mi mit sem törődtünk, hiszen mind azon voltunk, hogy minél szebben elvégezzük a ránk kiszabott feladatot.
Az ikrek, miután felkerült az asztalra a terítő, a munkát az egyik oldalon kezdték, én a másikon, de hamar rájöttünk, hogy többre jutunk, ha együtt dolgozunk, megbeszélve mindent. Legjobbnak látván én csinosítgattam ki a terítéket, míg ők mindennek megtalálták a helyét, s úgy fél óra múlva csillogott villogott a kiskanál, az üvegpoharak ragyogtak, a porcelántányérok hófehérek voltak fáradtságos munkánk eredményeként, mikor berontottunk az ajtón, közölvén Athair-ral, hogy elkészültünk. Akkor már nem pöfögött, eltette a pipát valahová, anyám ugyanúgy ült az ölében, mint én ültem néhány perce, s valami nagyon komoly dologról beszélgettek, valami "felnőtt dologról", amit akkor még nem érthettem.
Apám arca paradicsom-piros volt, mikor meglátott minket, úgy tűnt kissé, mintha meg is felejtkezett volna rólunk, de ügyesen kivágta magát, mint mindig:
- Akkor fiúk, lám csak lám, ki akar velem hajókázni? - mondta kedélyesen, majd felállt, s kiindult a konyhába, ahol már ott díszelgett dolgos kezünk munkája. - Nahát! Ez csodálatos! - dicsért meg végül minket, s nekünk közben megállt a szívünk, majd azok nyomán, amiket ezután tett még hozzá, mintha egészen a fellegekben jártunk volna, s nem csak úgy, általában, hanem teljesen, egészen és onnan lehozhatatlanul. - Ezek aztán az én fiaim! Látjátok? Ha összedolgoztok, akár még ilyen szépet is tudtok alkotni, legyetek bármily kicsik is! - s mosolygott, majd letette magát az asztalfőre, ahová kifejezetten neki terítettünk.
- De akkor kik a kedvenceid? - kérdezte az egyik iker (talán James, ez a kérdés inkább rá vallott, ő még Billt is lekörözte virgoncságával, hihetetlenül eleven gyerek volt).
- Viccelsz? Hiszen mindannyiótok a kedvencem! Nem is tudnék közülteket választani. De az az igazság, nem is akarok.
Lassacskán anyám is előkerült a tűzhely mögül, miután mindannyian helyet foglaltunk (még a kicsi Frankot is felültettem magam mellé egy székre), s a sűrű gőzfelhő mögül egy hatalmas, díszes lábossal érkezett az asztalhoz, majd azt letéve középre ő is helyet foglalt.
- Mi ez? Jó illata van. - kérdezte apám egy kacér bókot is elrejtve felszólalásában gondosan, majd a merőkanállal szedett magának a barnás levesből.
* * *
Ann érzi, h erősebb, s amint a netet bújja talál egy boszis weblapot, ahol kideríti, hogy fehérboszorkány.
Még mindig csönd volt. Mindenki fájó némasággal dermedt maga elé, és várta, hogy vajon megtörténik-e a csoda. Hogy kiderül-e, hogy mégsem halt meg.
De nem történt semmi. Az a drága nagyi, akit mindig boldogság járt át, ha meglátogatták, mindig elöntötte szívét az öröm, hogy itt van két dolgos keze munkájának eredménye, hogy megtette, amire született, hogy átadott valami fontosat a világnak, nincs többé. A drága és szerető anyuka, aki élni született, meghalt, többé senki nem látogatja majd, és ami még borzasztóbb, hogy az utolsó beszélgetés, amit Ann váltott vele is csak egy múló pillanatig tartott, ami kósza álomnak tűnik csupán, s ami fürge pillangóként cikázik a jelenlévők feje fölött. Egy buja pillanatig azt hitte sírva fakad, de bár a lelke csordultig volt fájdalommal, arca rezzenéstelenül meredt tovább a semmibe.
AJÁNLOM AZ OLDALT
