S az eső csak esett, a kusza esőcseppek megállíthatatlanul hulltak alá az égből, mintha annak csak sírni támadt volna kedve.

Sírt is.

Ann felcsigázva pillantott ki az ablakon, melyet helyenként eltakart a sűrű fátyolfüggöny. Arrébb húzta kissé, majd a párkányra könyökölt, s érdeklődő tekintettel meredt a kint lévő félhomályra, melyet a napot eltakaró sötétszürke felhő szűrt meg ilyenné.

Mintha csak tegnap lett volna, hogy ugyanígy tekintett ki az ablaküvegen egy jámbor esős napon. Ugyanígy, csakhogy akkor egészen más hangulatban tette azt, az eső is mintha csak akkori szívfájdalmát tükrözte volna melankolikus sötétségével.

Emlékszik, hazafelé tartottak a körútról, melynek során bejárhatta Anglia nevezetességeit.

Mélabúsan nézett ki az ablakon, s vágyódva figyelte az előtte elsuhanó tájakat és a kacér fákat, amelyeknek talán kevesebb szabadidejük volt, mert mintha még jobban siettek volna a mögöttük húzódó hegyeknél, kik még legalább egy teljes órán át követték vándoraikat. Nem tudni miért tették ezt, talán oltalmazták az embert, ki arra járt, védőszentként strázsáltak felettük, mintha csak ez volna egyetlen dolguk idelent, a Földön.

* * * 

Egy pillanatra megállt, s tenyerét sajgó fejéhez emelte, hátha enyhíthet valamit annak fájdalmán, majd miután tompult kín, tovább indult, s igyekezte kizárni őt gondolatainak szövevényéből, aki úgy tűnt, kitartó fantomként próbált visszajutni oda.

* * * 

A terem nyugodt volt, betöltötte azt a csöndes zsibongás kellemes hangja, s Ann amerre csak nézett, az osztályból kisiető árnyakat figyelhetett meg körös-körül, mind könyvekkel a kezükben távoztak lábujjhegyen.

Az ő kezében is könyv volt, mint mindig ilyenkor, s oldalt ülve mazsolázgatott belőle kedvére, vagy legalábbis csak mímelte, hogy azt teszi, közben kisze-kusza gondolatai ide-oda ugráltak a fejében dühöngő orkánként. Megnyalta ujjhegyét, majd komótosan lapozott egyet, mintha máris túljutott volna az első oldalon, s lopva oldalra pillantott.

A fiú háttal ült neki, s bőszülten rakosgatta füzeteit, hol kivette a táskából, hol visszatette, csakhogy újra elő is vehesse ugyanazt. Hirtelen a fejéhez kapott, majd lassan Ann felé fordult, aki továbbra is úgy tett, mint aki elmerült a tananyag szépségében.

- Jól vagy? – hallotta baljáról a hangot, mely kellemesen mély volt, s most valahogy hiányzott belőle a jól ismert arrogancia, aggódó volt, mi több, valami egészen olyan, amire Ann Julia még legmerészebb álmaiban sem számított volna.

Nem figyelt, odaadóan tanulmányozta a fizikát továbbra is, csak másodpercek múltán nézett fel, hogy végül feltűnjön fehér arca a hosszú, szemébe hulló sörény alól.

- Oh. – nyögte hirtelen, mikor meglátta a hanghoz tartozó aggódó tekintetet, melyet soha nem látott még a fiú arcán. – Igen, köszönöm. – tette hozzá sietve, majd életre kelt a fantáziája Brian jelenlegi állapotának okát illetően.

- Mi történt veled? – vágta rá az, s arcára kiült valami eddig számára idegen érzés… Talán maga a fájdalom. – Mi a baj? Miért… Ezt miért…?

- De… Mit? Mit miért? – kérdezett vissza Ann, aki idő közben bezárta könyvét, s letette a padra.

- Ez a tejallergia… Mi történt veled? – hebegte a fiú, s közben lassan a fejét rázta, holmi tiltakozásként.

- Semmi. – válaszolta Ann, nem értette, az igazat megvallva, nem tudta mire vélni a kérdést, amivel ő már hónapok óta egyáltalán nem törődött.

- Semmi. – ismételte Brian, mikor egy idős hölgy száguldott át a termen, arca szigorú ráncba gyűrődött, szeme vad szikrákat szórt, mikor leült a katedrán lévő padra.

Figyelem! A fejezet még íródik! 

Vissza a főoldal-ra!
Tovább a 8. fejezet-re!
Vagy vissza a regényes részlegre!