A hinta fel-le járt. Ide-oda billent, előre-hátra, fel a magasba, majd újra le a földre. Mintha egy árny hajtotta volna, ahogy fel-feltűnt egy-egy láb vagy kar, egy kapálódzó fantom. Ann Julia arca szinte kivehetetlen volt a fénytelen utcán. Csak a szemei világítottak, hajfonata ide-oda himbálódzott a mellkasán. Előre-hátra, fel és alá.
Egy pillanatra megállt, majd körülnézett, mintha zajt hallott volna. Sötét volt, ő pedig egymaga hintázott, sehol egy lélek, talán más megborzongott volna a suhogó nesz hallatán. De ez a lány más volt: körös-körül az utca fénytelen, a park elhagyatott, mely mögött a lakótelep kongott az ürességtől, s ő cseppet sem félt attól, hiszen benne élt az, amitől igazán tartott. Ismeretlen érzelmek… Ismeretlen űr belül.
A szakadt cipellők nekiszaladtak, majd elrugaszkodtak a földtől, s monotonul újrakezdték táncukat a hintával.
- Egy szörny. Ennyi vagyok csak. Még kontrollálni sem vagyok képes! – szitkozódott, s egyre gyorsabban kezdte lökni magát. – Ha legalább tudnám, mit hogyan csináljak! De nem… Olyan dolgot kaptam a kezembe, amit én nem tudok uralni. Boszorkány? Oh, Istenem, miért pont én?
Egy moccanás sem hallatszott úgy általában, későre járt az idő, biztosan aludt már az egész környék. Neki is otthon lett volna a helye, s valószínűleg ott is lett volna, ha sikerül felülkerekednie az álmatlanságán.
- Dótitetájn ifran! – sziszegte a hintából kiugorva, kezét ökölbe szorítva tartotta maga mellett, s várt. Valami hatást, vagy csodás dolgot, ami bármelyik pillanatban bekövetkezhetett. Ez az ige egy hővarázslatot takart, gyakorlatilag legalábbis mindenképpen, ha azt az apró tényezőt nem vesszük figyelembe, hogy nem volt helyes így, s ennek ő maga is tudatában volt.
Újabb nesz ütötte meg a fülét, immár egy egészen hangos, suhogó-zörgő hang. A bokrok között futhatott el, biztosan valami állat volt csupán. Talán egy kóbor kutya vagy macska.
Ann továbbra is úgy állt, ahogyan az esésből érkezett, először nem mozdult, majd az állat érkezésével párhuzamosan különös dolgok futottak át az agyán. Talán megint elrontott valamit, egészen biztosan, s minden jel arra utalt, hogy a hibás ige volt a bűnös.
* * *
Síri csend zengett az éjszakában. Az éjjeli lámpa fénye finoman tört magának utat, csak egy márványszín arc fehérlett a hideg némaságban. Úgy hajnali egy körül lehetett, a falon ide-oda mászkáltak az el-elhajtó autók lámpafényei. Ann keze szélsebesen járt, az irón ereje fennhangon sercegett a papíron. Buzgón írt valamit, az ágy már hemzsegett az teleírt oldalaktól, könyvek, fecnik egymásra pakolva pihentek mellette bágyadt nyugalomban.
„Bamm!”
Ann felnézett, szemével a hang forrását kémlelte ijedten, mintha nem is lett volna álmos többé, elfelejtett mindent, ami eddig lekötötte.
A papucsra vetült a tekintete. Egészen biztos volt benne, igen. Szinte a bőrén érezte a hang forrását. Hirtelen megdermedt, közel megfoghatóvá vált, ahogyan eljutott tudatáig a jeges valóság révülete. Pedig csak az lehetett, hiszen most talppal a plafonnak meredve feküdt a földön. Megállt a kezében a toll, s mozdulatlan tovább bámult a papucsra, az undorral vegyült riadalom megfagyott az arcán.
- Ann? Jól vagy? – nyitott be az ajtón egy kedves, mosolygó arc. – Mi volt ez a zaj? – körbenézett a szobán nagy, barna szemeivel, de semmi különöset nem talált, csak Ann Juliát kövülten és rezzenéstelenül.
- Anya, ugye te is hallottad?
- Még jó, hogy hallottam. Az a csoda, ha valaki nem. – szólt a mama, majd lábával arrébb rúgta a papucs párját, hogy bejöhessen. – Mit csinálsz még itt ilyenkor? – kérdezte, miközben letette magát a rakatnyi könyv mellé.
- Semmit, éppen csak… Áh az az enyém! – kapott a mamája keze után, aki a szempillantás tört része alatt emelte el az egyik lapot.
- Színmű?! – Cheryl szemöldökráncolva nézett a lányára. – Ez komoly? – a szája sarka enyhe mosolyra húzódott, majd elfordult, s betűzni kezdett a sötétben.
- Anyaaa! Ne csináld! – szólt utána Ann, miközben szemmel láthatóan szörnyű kínokkal küszködött: ide-oda mocorgott az ágyon karjaival védve magát, mintha gyomorszájon ütötték volna. Meglehetősen szégyenlős volt dráma téren, csak nem rég kezdett el írogatni, ráadásul éppen az imént ijesztették őt halálra.
- Te, ez nagyon szép. – mondta az anyja, miután elolvasott pár sort. – Mióta írod? Ki kéne adni ezeket. Beküldted már valahova? – kezeivel egyre több és több lapot igyekezett összeszedni, s azok mindegyre csak szökdöstek a kezei közül.
- Még csak most kezdtem el írni, mert nem nagyon tudtam elaludni. Az a baj, hogyha fenn vagyok éjfélig, utána már nem is leszek álmos. – magyarázkodott a lány, s kezeit ide-oda himbálva serényen mutogatott, arca is kezdett hús-vér színt ölteni.
- Én sem nagyon tudtam aludni. De ez a zaj meg…
- A papa… A papapucs. Az volt. – hebegte, majd szemét ismét a zaj forrására irányította, mintha újra elfogta volna a félelem.
- Hát azt meg minek vágtad földhöz? – nevetett a mama barátságos, csengő kacaján.
„Bamm!” Az üvegtörés visszhangzott a lakásban, a szomszéd szobában is felgyúlt a lámpa, majd egy álmos, kíváncsiskodó fej jelent meg az ajtó árnyékában.
- Mi volt ez? – szólalt meg újra az asszony, majd nyomában Ann-nel kirohant a konyhába, ahonnan a csörömpölés hangja érkezett.
A finom kéz sietve felkapcsolta a villanyt, amint belépett a helyiségbe.
- Jézus Isten! – kiáltotta félhangosan a nő, mikor meglátta a padlón heverő üvegdarabokat. Mindketten megdermedve álltak a küszöbön, egyszerűen nem tudták hová tenni a történeteket, nem találtak rá ésszerű magyarázatot.
- Ez meg mi volt? Mit törtetek már össze? – zengett a családfő, Scott baritonja, aki lassan, cammogva érkezett, majd látván, hogy semmi maradandó kár nem keletkezett, inkább félreállt az útból.
- Valami tányér.
- Biztosan csak… - indult meg a lány a seprű felé, de anyja az útját állta: - Állj! – tartotta ki kezét, majd visszaszaladt a hátsó szobában hagyott papucsért, amelynek párja még mindig tehetetlenül hevert valahol az ágy közelében. – Ne menj be papucs nélkül, nagyon fáj, ha elvágja a lábad. Én tudom.
- Biztosan csak leesett egy tányér. – nyugtatta Ann sokkal inkább magát, mint az édesanyját, majd felhúzott egy cipőt, s magatehetetlenül levágta magát az asztal melletti székek egyikére.
- Ez nézd!
Lisa kitárta a konyhaszekrény két ajtaját, amiből vízesés-módjára hullottak a törött üvegszilánkok. Odabent minden sértetlen volt, csak két-három tányér törhetett szét, míg a bent lévő pohár- és tányértömeg teljesen érintetlen maradt.
Scott is kíváncsian lépett a szekrény felé, mezítláb kerülgetve a nagyobb szilánkokat. Zöldes macskaszemét komótosan végigjáratta a polcokon, hogy felbecsülje az adott kárt.
- Ez széttörött. – állapította meg nagy hümmögések közepette, kezével az állát simítgatva demokratikusan.
- Jó, de hogyan? Magától csak nem törik össze semmi. – a mama kezdett ideges lenni, s kicsit el is sápadt, pont úgy, mint Ann az előző csattanásnál. Hasonlítottak egymásra, Ann néhány eltéréstől eltekintve Lisa kiköpött mása volt, s több mozdulatuk és reakciójuk is egyezett.
- Én olvastam valami olyasmit, hogy ezekben a régebbi üvegtányérokban olyan hatalmas feszültség gyűlik fel, hogy egyszerűen minden külső behatás nélkül összetörnek. Nem kell hozzányúlni sem. Csak eltörik és volt, nincs. – Scott kerek, álmos arca egy nagy mormotához volt hasonlatos, rövid, fekete haja csapzott volt és tökéletesen kócos. Le sem tagadhatta volna, hogy éppen most kelt fel. – Na én akkor, ha minden rendben van, vissza is mennék aludni.
- Mit mondasz? Hogy csak úgy összetörik? Magától?! – Ann tudásvágyát nem igazán elégítette ki a „belső-feszültség” nevezetű mondvacsinált magyarázat. Itt már egyértelművé vált számára, hogy a zajok valódi okát valahol másutt kell keresni, nem pedig a racionális tények között. Sok hihetetlenül földhözragadt ember – így például az apja is – néha olyan buta magyarázatokkal áll elő, csak hogy a meg nem érthető dolgokat racionális talajra rángassa, hogy az már egyenesen nevetséges. Régen Ann is ilyen volt, igyekezett mindennek valamilyen felfogható okot adni, de azóta már kezdett rájönni, hogy mindez csak félelem az ismeretlentől.
- Jó éjszakát. Aludjatok jól. – Scott monotonul visszaballagott a szobájába, ahol általában ideje tetemes részét töltötte.
* * *
Egyet ütött az óra, mire végül aludni térhetett. Hosszú volt a nap, jóformán csak a több csésze kávé tartotta benne a lelket, mikor kóvályogva belépett a szobájába és leoltotta a villanyt.
Gyakran volt álmatlan, az az igazi „rossz alvó”. Amint lehunyta a szemét rögtön elkezdett zakatolni az agya, s ilyenkor hosszú órákon át le sem állt, mintha csak felhúzták volna. Most azonban még erre sem jutott energiából, lemerült elemként élvezte a pillanatot, hogy végre párnához érkezett a feje.
Itt volt azonban az a bizonyos furcsa érzés. Mintha valaki figyelte volna, mi több, szeretett volna vele beszélni, egyszerűen csak tudatni, hogy van, él és virul, hogy ne feledkezzenek meg róla, mert ő sem feledkezett meg senkiről.
Ann fáradtságán egyszerre kíváncsiság és félelem kerekedett felül holmi minden elnyelő örvényként. Hirtelen kinyitotta szemeit, s körbepillantott a sötéten… Semmi nyom. Talán csak képzelődött, egészen biztosan, hiszen nagyon fáradt, minél előbb elalszik, annál jobb, nem fog többé rémeket látni.
És megint. Mint amikor a tarkójába hasít a hideg, s libabőrös lesz hirtelen, tudja, s bármit is mond az ész érv és a ráció, mit sem ér afelett a biztos tudat felett, hogy valaki más is van a szobában rajta kívül.
- Állj! – kiáltott, miközben váratlanul felült az ágyában. Újra körbenézett, de a vak sötéten kívül képtelen volt bármit is látni, hiába erőltette szemeit. Végül kitapogatta az ágy szélét, majd lassan felállt, s bizonytalanul lépett egyet előre, miközben bal kezével a mellkasán függő medált szorongatta. – Van ott valaki? – kérdezte kissé támolyogva, mintha ijedtség szűrődött volna ki hangja rezdüléseiből. – Van ott valaki! – vágta rá határozottabban, talán a tudattól, hogy most ő parancsol az idegennek és nem az parancsol neki.
A mély csönd továbbra sem hagyta el a szobát, hiába várt, s a kurta másodpercek órányi hosszúnak tűntek a sötétben, mialatt minden egyre fájóbbá és ridegebbé vált. Ez nem az éjszaka csöndje volt, oh, nem! Olyan fajta, mint mielőtt a vadász lelövi a kiszemelt vadat, mint amikor készül valami, olyan egészen különös és megfoghatatlan… Vihar előtti csend.
- Tudom, hogy beszéded van velem! Mondd hát! - utasította a lány, s bátorságot gyűjtve végre széttárta karjait.
- Milyen igaz.
Ann-ben megfagyott a vér. Választ kapott, bár a hang nem a fülében, hanem a fejében szólalt meg. Egyszerre volt magas és mély, s amolyan egészen rendkívüli, amelybe belerázkódott az ember teljes szíve.
- Dorothy? Dorothy Butters? – nyögte szinte cincogva, s mozdulni sem bírt a félelemtől, amely hirtelen a hatalmába kerítette.
- Lehet, hogy az, lehet, hogy nem. Ezt nem tudni. – ha Ann akár csak pár percre is azt hitte, hallucinál, hamar rájött: nincs igaza, ugyanis a hang teljesen egyértelműen a szoba egyik sötét sarkából jött, a székre tornyozott ruhahalom és CD-tartó által határolt terület irányából.
AJÁNLOM AZ OLDALT
