Még április volt, mikor Christopher Thomas Shuffle elhagyta a falut, ahol felnőtt, a falut, ahol családja élt, a falut, ahol gyermekévei ölelték őt át, s most, immár tizenhetedik éves ifjúként férfivé vált a búcsú pillanatában. Nehéz volt a döntés meghozatala, hogy útnak induljon, mégis hirtelen és gyors, az érzés pedig, amely hatalmába kerítette akkor intenzív és magával ragadó, szinte euforikus boldogság és mézédes szerelem.

Sokáig gyalogolt, s nem vitás, két hónapba is beletelt, mire Angliát átszelve végre egy embert pillanthatott meg az úttalan, füves pusztaság elterülő rónaságain.

Mélyen aludt éppen, pedig délután volt, a nap az égen magasan járt, s kellemesen csiklandozta mezítelen lábait, ahogyan egy kisebb fának dőlve szunyókált. De mindhiába, az meg sem érezte, annyira szépeket álmodott a víg napsütésben, újraélte azt a hihetetlenül boldog, reményteli érzést, mint amilyet akkor érzett, mikor egy időre végleg elhagyta kis faluját.

Pedig éppen reménytelenségében szenderedett el. Régen nem tudta már, jó irányba tart-e, csak ment nyílegyenesen, amerre elindult, de hiába menetelt megtántoríthatatlanul, aggasztotta kissé, hogy több mint két hete ugyanazt a pusztaságot járja. Sehol egy falu, sem egy ember, néha-néha egy-egy kósza patak vagy fa, esetleg málnabokor, amiről csemegézhetett magának alkalomadtán, csakhogy ne haljon éhen, mégis jól esett volna neki közel tudni magához a civilizációt. De nem látott embert már jó ideje, pedig három hét is eltelt, mióta elhagyta a hegyeket, amelyekbe Scarborough elhagyása után botlott.

Hirtelen valami hideg ért a lábujjához, amitől bár összerezzent, nem ébredt fel először, viszont mikor az egész lábfejét átáztatta egy azonosíthatatlan, ragacsos, hideg folyadék, kénytelen volt kinyitnia álmos szemeit. Sűrű szempilláin szépen lassan áthatolt az aranyló napfény, s a homályos kép tisztulni kezdett előtte: egy elkószált birka legelészett tőle alig pár centiméternyire.

- Mi a…! – bukott ki belőle a megrökönyödött felkiáltás, majd sebesen felült, midőn észrevette a közvetlenül előtte álló, fehér bundás állatot, s a lábára került, azt vastagon bevonó nyálréteget. – Hé, te! – szólította fel, majd egy hirtelen ötlet nyomán (abban a reményben, hogy a bárányhoz gazda is tartozik) felállt, összekapkodta eleddig párnaként használt ruhaneműit és megviselt batyujába tömködve azokat szemeit végigjáratta a tájon, ahol ezúttal egy egész nyájat vélt felfedezni. – Héé! Maga! – harsogta a juhásznak hozzá igyekezvén, aki valahol a több százas lélekszámú birkatömeg mögött pipázott úriasan. – Kérem, uram!

- Jó napot és az Isten áldja meg! Hát maga? Mi járatban itt, a pusztaság kellős közepén? – kérdezett vissza kedélyesen a pásztor szintén kiabálva, kezét napellenzőként a szeme elé tartva, hogy jobban lássa a jövevényt.

- Én kérem… - kezdte Chris, mikor végre-valahára átvergődte magát a hatalmas birkanyájon. – Valahogyan délre szeretnék jutni. Tudna nekem segíteni?

- Hát akkor, éppen jó felé tart. – mondta vígan a juhász. – Persze attól függ, mennyire dél az a bizonyos dél.

- Hajókat keresek. – válaszolta tagoltan és kissé bizonytalanul a fiú.

- Értem én. Szóval dél! – kiáltott fel az ember elmosolyodva, állát megemelve, majd újra leeresztve, amelyből biztosra lehetett venni, valójában tudja, miről beszél. – Hát, tetszik látni, amarra van London. – mutatott vissza kicsit jobbra attól a ponttól, amely felől Chris érkezett. – Nemrégiben hagyhatta el, úgy négy napja, és ha egyenesen halad tovább ezen az úton, holnapra Doverbe ér. Onnan pedig aztán hajókázhat kedvére…

- Dover?

- Igen, igen, tudja, ha valaki hajózni akar, oda megy elsőként. – motyogta pipázgatva a paraszt. – Én is voltam ott matróz tudja. Még mikor…  Na de hagyjuk....  Csak egyenesen, által a pusztán. Szinte eltéveszthetetlen.

- Igazán köszönöm. – mosolygott a fiú, majd delejezve megindult a mutatott irányba. Még vissza is fordult néhány lépés után, s hátrafelé sassézva megemelte láthatatlan kalapját tisztelete jeléül.

- Bolond egy úrfi maga! – kiáltott utána a juhász somolyogva, majd megkezdte a birkák arrébbterelését, mire Chris egy őrült gondolat nyomán eszeveszett száguldásba kezdett a kiadott úton.

Futott is sokáig, amíg csak a lábai bírták, s érezte, ahogyan az arcába csap a szél, érezte a boldogságot, amely megmelengette a szívét, s talán újra magát a reményt, amely vándorlása alatt semmivé porladt benne. Újjá éledt most hamvaiból. Mint a főnixmadár, halottaiból kelt fel benne a tettvágy, az ifjú erő, minden akarat és hit.

- Talán oda is érhetek estére, már igazán nincs sok hátra. – gondolta magában, miközben már közel fél órája száguldott kilőtt puskagolyóként. – Több hónapja gyalogolok már, s oly közel a cél, karnyújtásnyira csak. – libabőrös lett a tudattól, hogy hamarosan minden megváltozhat, végre elkezdhet munkálkodni nagy tervein, amelyek még édesapja halálakor fogantak meg benne a sziklán.

Régen volt már, a homály puha paplanként telepedett a történtekre azóta, mégis mély sérelmeket okozott a fiúban, melyek bár tompultak idővel, valahol lelkének sötét, elrejtett rétegeiben mégis rágták őt. Talán ez is nyomhatott valamennyit a latba azon döntésének megszületésekor, hogy végleg elhagyja a szülőházat.

Ezt mégsem vallotta be magának soha. Ő erős persze, mint a bivaly, ő férfi, igazi férfi, mint az apja. Meglehet éppen ezért is volt olyan boldog újra, most, mikor kiszakadhatott a penészszagú tehetetlenségből, amely csak gyötörte, s szinte teljesen elemésztette a benne lévő erőt.

Kiadta hát ekkor, s csak rohant, szemében csillogott az őrült akarat, körülötte vadul változott a táj, fák jelentek meg helyenként, néhol kerítések, de mit sem törődött velük, bőszülten ugrott rajtuk keresztül. A nap egyre erősebben kezdett sütni, majd aranyló fénye lassan vörösbe borult, s a fák is egyre sűrűsödtek a fiú körül.

- Micsoda bolond egy út! – szakadt fel tüdejéből a sóhaj, mikor megállt végre. Jobb híján háttal nekidőlt az egyik fának, s fejét a magasba emelve próbált levegőhöz jutni. Már egy ideje lemenőben volt a nap, s így estefelé meggondolandó lett volna valamiféle szállás után néznie, de minden ilyesfélét nélkülözve újra nekieredt az útnak.

A városban még nyüzsgött az élet. A boltok záráshoz készülődtek, áruikat nagy sürgés-forgással övezve kapkodták fel a pultokról, hogy egy belső raktárhelyiségbe vigyék, míg az úrfiak és úrhölgyek díszes ruhájukban és kalapjukban érkeztek meg esti sétájukról. Voltak köztük, akik fogatokkal jöttek, akárcsak a királyok, de olyanok is, akik még nem tartották rangjukon alulinak a gyaloglást, hogy a szegény néphez hasonlatosan közlekedjenek.

A tenger, amely a város egyik határát képezte, ma este nem volt kifejezetten haragos, doromboló perzsacicaként nyaldosta a partot övező homokot, bár helyenként meg-megakadt a kiálló sziklákon, amelyeket mintha vajmi óriás ököl szórt volna szét az Angol-csatorna ezen felén. Sok volt a járókelő erre is, emberek tömege intézte ide körútját. S persze nagyrészt nem is a hajók miatt, főleg a naplemente káprázatos fényárját szerették volna megcsodálni és az előtte elterülő szilaj habokat, s némelyek talán csak a különleges fehér sziklák látványa miatt érkeztek.

A láthatárról hajók futottak be a kikötőbe, főleg angol zászlós monstrumok, de voltak köztük más nemzetiségűek is, kisebb holland kereskedőhajók csapata, s néhol skót és ír bárkák foglalták el a kikötőben tátongó űrt. Volt köztük egy nagyobb, amelyről megállta után úgy öttucat ember zúdult le hirtelen, hogy aztán karba vehessék a már egy ideje a mólón ácsorgó asszonyaikat, megbokszolják fiaik vállát, majd őket is átöleljék szorosan, s nekikezdjenek a mesének hosszú, heteken át tartó hajóútjukról. A nőtlen ifjak hozzáláttak a dobozok kipakolásának, de voltak, akik nemes egyszerűséggel továbbra is a fedélzeten alkalmatlankodtak csomókat igazítgatva, rakományokat hurcolva ide-oda, csakhogy minél tovább tartson a perc, amíg még magukba szívhatják a tenger édes-sós illatát.

Ekkortájt bukkant fel innen alig néhány kilométerre egy árny, ami a puszta felől érkezett, s rohant szélsebesen, egyenesen, mint a nyíl, arca láthatatlan a lemenő nap sugaraitól, melyek egyetlen fekete sziluetté formálták alakját. Macskaügyességgel kerülte ki az elé kerülő fákat, s ugrotta át a szakadékokat, ellenére annak, hogy ez utóbbiak közel észrevehetetlenekké váltak a szürkületben.

Mikor végre házak közé ért, lelassított, s arcán megjelent a gyermeki kíváncsiság leplezhetetlen mimikája, melyet nemcsak kikerekedett szemei, csálé mosolya is sejtelmesen jelzett.

Amint lassan beljebb lépdelt az utcán, egyre inkább elbűvölte a város szépsége, bája, a rengeteg ember, ki mind a maga dolgára siet, a magas ablakok, melyekben fel-feltűnt egy-egy szobalány piros-pozsgás arca.

Hevesen vert a szíve, hevesebben, mint azelőtt bármikor, végre dolgozó ember lehet, magát ellátó, igazi kalandor, tengerészebb, mint bárki a világon, s talán nem sokára eltűnhet lelkéből a fájdalom, amelyet édesanyja betegsége okán érzett, felépülhet végül, amellett, hogy minden megaláztatásért megfizethet majd a falusiaknak. Lehetősége volt bizonyítani, milyen erős is ő valójában. Hirtelen felbátorodásában erélyes léptekkel indult meg a város belseje felé abban a reményben, hogy talál egy helyet, ahol meghúzhatja magát aznap estére, ahol esetleg van egy kis ennivaló, s másnap minden energiáját a munkakeresésre fordíthatja.

Nem telt sok időbe, mire lakást talált, mi több, egy egész házat, valahol a tenger partján, alig kétszáz méternyire a kikötőtől, így az kitűnő helynek ígérkezett egy leendő matróz számára. Lerobbant volt kissé, sok helyen javításra szorult volna, a vakolat is hullott, ahol csak tehette, viszont Chris mindennek az árát néhány buja pillantásból, s egy szívélyes mosolyból spórolta össze éppen azon az estén, amelyiken érkezett.

Néha még őt is meglepte saját vonzereje, s habár tudatában volt, hogy a hölgyek lenyűgözése nem nagy feladat, sohasem gondolta volna, hogy egy megnyerő külső és esetleg néhány kedves szó valaha is otthont varázsolhat a feje fölé.

- Elnézést kérek! Tudna segíteni? – kiáltotta az utca túloldaláról egy cilinderes öregúrnak, aki éppen hazafelé tartott. – Kérem! Várjon, kérem! - nem ő volt az első ember, akit valamilyen szállás vagy munka kérdésében megállítani próbált akkor, s az éppen ugyanúgy is tett, mint a többi polgár, elengedte füle mellett a segélykérést.

- Uram! – fogta meg a bácsi karját a mellette álló szolgálólány, majd kérlelően ránézett, s suttogott neki valamit, mire amaz meglendítette szabad kezét, s teljes erőből pofon vágta, hogy a lányka néhány másodpercen belül a földön találta magát.

- Atya világ! – szaladt ki az ijedt felkiáltás Chris-ből, majd odarohant a lányhoz, s azonnal le is guggolt hozzá készségesen: - Jól vagy?

- Semmiség. – válaszolta az, miközben elpirult, majd az ajtót maga mögött becsapó uraságra tekintett vágyakozón.

- Miért engeded, hogy így bánjon veled? – kérdezte szenvedélyesen a fiú, miután felsegítette a lányt a földről.

- Ez normális. – vágta rá gyorsan, majd témát váltott: - Te mit… Vagyishogy…

- Chris vagyok. – mondta, s kedélyesen elmosolyodott.

- Én pedig Manda.

 - Nagyon szép név. De mondd, Manda, errefelé komolyan normális, hogy felpofozzák a hölgyeket? – kérdezte Chris, miközben a lány haját a füle mögé tűrte, hogy megnézhesse az ütés nyomát.

- Hát… - kezdte, majd elbűvölt mosoly terült szét tűzvörös arcán, amelyen immár nem csak ütés pírja volt látható.

- Mert ahonnan én jövök, ilyet csak egy patkány tesz. – rázta a fejét a fiú, s végigsimította a szolgáló arcát az ütés helyén.

- Milyen egy helyről jössz te? Óh és… Akartam is kérdezni mit szeretnél az úrtól, hátha segíthetek valamiben.

- Nem hiszem, hogy tudnál… Igazából szállást szerettem volna kérni éjszakára, de lehetetlen, úgy tűnik…

- Szállás? – nézett rá Manda kérdően.

- Szállás. – ismételte meg Chris a lány szavait, közben kacéran mosolygott, s mélyen a szemébe nézett. – Északról jövök, az igazat megvallva. Hónapokon át gyalogoltam, hogy egy kikötővárost találjak, ahol munkát vállalhatok, mint tengerész. De egyelőre… Csak ez a zsákom van meg néhány ruha benne. Megfizetném persze, amint kapnék fizetést, ha tudnál…

- Hmm – gondolkozott el Manda, miközben az alsó ajkába harapott. - Ha megfelelne, van egy üres ház éppen a kikötő mellett…

* * *

Napsütéses reggel volt a másnap, kissé ködös ugyan, de kellemesen meleg. Chris az ágyon ült, borzas haja több helyen égnek meredezett, lyukas nadrágja és piszkos inge tökéletesen beleillet a ház ódon légkörébe. Valahol az emeleten volt, nem vitás - még emlékezett, mikor a tegnapi beköltözési misszió lezárásaként felvonszolta magát az ágyig, viszont ötlete sem volt, mit tehetne most, hogy kikászálódott belőle, a tegnapi események nagy része csak régi álomként derengett a fejében.

            Végül nyújtózkodott egyet, majd a legjobbnak látva körbenézni előbb felállt, hogy meglesse az utcát a szoba nagy, fakeretes ablakán át. Zöldesen csillogó szemei kissé fakóbbak voltak a tegnapinál, bár meglehet, a fáradtságtól, azért némi aggodalomra adhatott okot a tőle szokatlan lomhaság is, mellyel a párkányhoz lépett.

            Odakint egy lélek sem moccant, csönd volt, s sokatmondó némaság, mely nagy valószínűséggel azt jelezte, hogy a szomszédok többsége még álmodik. Chris is visszafeküdhetett volna még, s bár átfutott agyán az ötlet, tennivalóinak rengetege új megvilágításba helyezte előtte az ágy csalogatását.

            Hirtelen megfordult, s körbepillantott a szobán: ott nem volt más, mint a régi ágy, amelyet már egészen közelről ismert, s egy rozoga íróasztal, rajta egy gyertya magára maradt holtteste meredt a plafon felé.

Milyen furcsa.

A házat, melyet tegnap este foglalt el, még meg sem tudta figyelni alaposan a sötéttől, mi tegnap elfoglalta a teret, s most komótosan vizsgálgatta a falon végigpásztázó repedéseket, majd a régi, néhány deszkalapból álló íróasztalra tévedt tekintete.

- Még bútoraim is vannak! – mondta magában, s felkacagott, végiggondolva a tegnap történteket. – Micsoda egy kópé vagyok én! – rázta rosszallóan a fejét, miközben tovább vigyorgott, s megborzolva a haját lesietett az ócska, több helyen megkopott kőlépcsőn, hogy az alsó szintre érkezzen.

Ott egy konyhához hasonlatos helyiség volt kialakítva, benne egy tűzrakó hely, ahol minden bizonyára főzni és fűteni lehetett, s egy rozzant, szekrény formájú bútordarab, amely persze teljesen üresen feszített. Chris-nek egy gyors gondolat villant át az agyán, majd kitárta az ajtót, s átlépve a küszöböt elindult a kikötő felé.

Reménnyel telve lépdelt, kissé betegesen, s erőtlenül az idáig tartó hosszú úttól, mégis örömmel töltötte el a gondolat, hogy apja mesterségét űzve hamarosan teli zsebekkel jelenhet meg az északi partokon. Evalynn jutott hirtelen az eszébe, s az, hogy vajon milyen lesz őt újra látni. Meglehet, két éve is volt, hogy nem beszélt vele, miután alaposan összekaptak valamin, amit az igazat megvallva, már réges-régen nem volt képes felidézni. Milyen balga is az ember! Azóta se látta többé, s megeshet, mire hazatér, Lynn az ő példáját követve végleg elhagyja a falut a kívüllakókkal. Habár a szegény lány valószínűleg mit sem tudott bravúros szökéséről, s a család életét megváltoztató terveiről, előbb vagy utóbb lehetetlen, hogy ne jusson el hozzá a hír, s ne tegyen ő is hasonlóképpen, még ha ez csak valamiféle lázadásként szolgálna is.

Egy pillanatra megállt, s tenyerét sajgó fejéhez emelte, hátha enyhíthet valamit annak fájdalmán, majd miután tompult a kín, tovább indult, s igyekezte kizárni Lynnt gondolatainak szövevényéből.

Hamar odaért igazság szerint, alig tett meg két-háromszáz métert, máris eltünedeztek mellőle a házak, hogy teret adjanak az Északi-tenger elragadó szépségének. Egészen hasonlatos volt a Scarborough-i hullámok látványához, ez azonban talán még az ottani csodát is felülmúlta azzal a páratlan érzéssel, amit a fiú szívébe töltött akkor. Volt valamilyen bizarr misztériuma a helynek, mi tagadás, s mint holmi délibáb vagy vágyálom kecsegtette őt, ábrándképként csalogatta. Úgy tűnt beteljesíteni akarja a még otthon feltűnt reménysugarat.

Chris először még dermedten állt, majd kijózanodva a kikötő felé vette az irányt, s már messziről megakadt a szeme a milliónyi hajón, melyek a part mentén sorakoztak. Szíve a torkában dobogott, a hatalmas bárkák láttán, melyek tiszteletet parancsolva magasodtak fölé, s rejtélyes emlékek özönlötték el a seregnyi hófehér vitorlától.

Itt megállt, végignézett magán, miután megigazítva ingujját célirányosan megindult egy kisebb hajó felé, amely előtt méretes fadobozok sorakoztak arra várva, hogy felkerüljenek a fedélzetre.

Volt ott egy barna hajú fiú is, aki szintén inget viselt, s úgy vele egykorú lehetett, tizenhét, de legfeljebb húsz éves. El volt foglalva a dobozok a hajóra történő felpakolásával, így nem csoda, hogy nem vette észre a közeledő fiút, akinek mindeközben módja akadt némileg megfigyelni őt. Barna szemei voltak, arca kissé borostás, haja hosszú. Látszott rajta, hogy a hajón dolgozik. Chris közelebb lépett az éppen hajlongó férfihoz, majd megszólította:

- Öhm… Ne haragudj… Munkát keresek. Nem tudom tudod-e, hogy van-e itt esetleg üresedés? – kérdezte egy kis tétovázás után a lehető legudvariasabb hangnemben, amelyet akkor használt, ha igazán jó színben akart feltűnni. A fiú hirtelen meghökkenten nézett fel rá, majd elmosolyodott, még bólintott is, mielőtt válaszolt volna.

- Most eléggé megfogyatkozott a csapat és el kéne néhány segítőkéz. Tuti biztos lehetsz benne, fel vagy véve. – mondta széles, barátságos mosoly kíséretében a fiú, miközben felegyenesedett. – Gyere velem, meg kell keresnünk a kapitány urat, de ez csupán a formaság miatt kell. – Ekkor felmászott a fedélzetre, majd intett Chris-nek, hogy kövesse őt. – Várj meg itt. – Tette még hozzá, miután a fiú is felkapaszkodott a hajóra, majd a kapitány úr keresésére indult, ami úgy öt percig tarthatott, mielőtt visszatért volna oda, ahol Christopher-t magára hagyta.

- A kapitány úr jelenleg nem tartózkodik a hajón. Hamarosan megérkezik, és elhelyez téged valahol. Addig is…

- Chrishtopher Thomas Shuffle. – mondta, majd kinyújtotta a fiúnak jobb kezét kézrázás okán.

- Örvendek. Én James Waither vagyok. – válaszolt a tengerészfiú, majd kezet fogott Chris-szel. – De a barátaimnak csak Jimmy. – tette még hozzá, majd egy az előbbihez hasonló barátságos, cinkos mosollyal nyomatékosította mondanivalóját.

- Engem szólíts csak Chris-nek.

- Chris? Áhh… Az nem tengerésznek való név. Legyél Tom, a második neved után. Azt még a szenilisebb tengeri emlősök is meg tudják jegyezni. – mondta a fiú, majd itt megállt, míg körüljáratta szemeit a bárkán. - Szóval… Üdvözöllek téged a fedélzeten kedves barátom!  Ez itt… A Kék Sellő. Halászhajó. Többnyire az Északi-tengeren hajózunk, de néha kimegyünk az Atlanti-óceánra is. Köhöm… Én ott dolgozom. – kezét kinyújtotta, ujjával a főárbocon lévő kis fa kilátóra mutatott. – Én navigálom a hajót, de általában más munkákban is segédkezem. A te feladatod is valami ilyesmi lesz… De még nem tudom pontosan, hogy mi, majd eldől, ha megérkezik a kapitány úr. Oh igen… Majd’ elfelejtem. A kapitány úr. Nos. James Frances Turner Kapitány a neve. Nagyon barátságos és jó szívű, de szigorú is és elvárja a jó munkát minden matrózától. Biztosan meg fogod ismerni ő az a kövér, kedves arcú ember a sétapálcával és a pipával. – Ekkor „Tom-ra” nézett, mintha valami válaszfélét várt volna, de az nem szólt egy szót sem, csak kikerekedett szemekkel meredt az előtte magasodó árbocra.

- Hatalmas mi? – nyögte Jim, látva az újonc ámulatát.

- Az. – válaszolta a fiú, de továbbra sem vette le szemeit a vitorlákról.

- Áh! Igen. Az ott Hadley Montgomery, a parancsnok. – mutatott Jimmy a hajó másik végén ügyködő, meglett emberre, majd miután az új fiú továbbra sem tanúsított különösebb érdeklődést iránta, erősen megragadta a vállát és a parancsnok felé fordította. – Szóval ő a parancsnok. Azt mondják, tíz éve dolgozik ezen a hajón, de meglehet több is van már annál, ezt nem tudják pontosan, mivel senki nem tartózkodott itt azóta, mióta az öreg, ő pedig kikéri magának, nem hajlandó nyilatkozni a pontos koráról. – fejezte be mondandóját, majd egy kedélyes vállrántással, s széles mosollyal zárta le.

- És… Mikor indulunk már? – kérdezte Tom, arcáról láthatóan kíváncsiság és türelmetlenség volt leolvasható, persze hangjából némi izgalom is kicsengett, mint a kisgyermeknek, aki életében először utazik tengeren.

- Lassan a testtel, csak ne olyan sietősen. Ráérünk még, bár… Ahogy elnézem a Napot… Hamarosan. – mondta a matróz, majd elgondolkozott egy pillanatra. – Figyelj csak. Nagy gond lenne, hogyha most átadnálak Lance-nek? Még rengeteg dolgom van, főleg a dobozok terén.

- Csak nyugodtan.

- Remek, akkor… - kezdte Jimmy, majd elfordult és kiabálni kezdett: - Lance, gyere már, van egy újoncunk!

- Most nem érek rá, add át másnak! – hallatszott egy érces hang, ami valahonnan a hajó orrából jöhetett, de nem lehetett látni honnan, mert a férfi alakját eltakarta egy faépítmény, amely valamiféle tároló-helyiségként szolgálhatott.

- Lance! Az istenért! Ha nem én, ki fogja felpakolni a rakományt? – kiáltott vissza Jimmy, kezéből szócsövet formálva.

- Fene a jó dolgodat! – zsörtölődött amaz, majd kopogó léptek hallatszottak, amelyek azt sejttették, hogy elindult a fiúk felé.

- Tom, ő itt Lance Damaris. – sóhajtott fel Jim, mikor végre feltűnt a színen az eddig ismeretlen hang megtestesülése. Középmagas volt, sötétkék szemekkel és fekete, kócos hajjal. Szája kissé csálén állt, hosszúkás, egyébként kellemes arcán egy hosszanti vágás nyoma éktelenkedett, mint az egykori tőrözés letagadhatatlan bizonyítéka.

- Jó veled találkozni. Én Christhopher Thomas Shuffle vagyok északról. – mondta neki az újonc, majd kezet is nyújtott felé barátságosan, s tágra nyitott, kíváncsi tekintettel meredt Lance-re.

- Azt meg, hogy én honnan való vagyok, már maga a Jóisten sem tudja. De ez nem fontos. – tette hozzá jókedvűen, majd a tenyerébe köpött, s fogadta a kézrázást. – Hogy is hívtad Jimmy? Tom? Remek, végre valami egyszerű név, sajnos a nevekkel mindig bajban vagyok.

- Oké, ha már így összehaverkodtatok, akkor én mennék is, mert ha nem leszek kész, mire megjön a kapitány úr… - szabadkozott Jimmy, s a srácok felé nézett, miközben hátrafelé sassézott, s közben majdnem el is esett egy méretes fadobozban.

- Lesz haddelhadd… Értelek én, cimbora, menjél, bízd rám a nehéz munkát, de csak tiszta lelkiismeret barátom, csak tiszta lelkiismeret! – rikkantotta Jim után Lance némileg fintorogva, majd széles vigyorral tanítványa felé fordult. Furcsa, elégedetlen mosolya olyan volt, mintha közben citromba harapott volna, látszott rajta, hogy nem szívesen tölti a napjait tapasztalatlan tengerészek körében. - Szóval. Legalább tudsz tengerészcsomót kötni?

- Nem. – válaszolta Tom egyhangúan, de valahogy mégis érdeklődően, miközben a háta mögött heves mozdulatokkal törölte ingébe a Lance-től szerzett nyálat.

- Akkor gyere velem, azt hiszem lesz még mit tanulnod… - fogta meg a karjánál az, majd egy erős rántással elhúzta őt a hajó másik végébe.

És tanult is.

[ itt még hiányos ]

Nappal volt, világosság itta át a teret, Tom hajába belekapaszkodott az erős szél. Igazság szerint a hajón állt, háttal a napnak, így az nem sütött a szemébe, viszont hiába a kellemes melegség, amit a mellkasában áraszott szét, ettől is csak még inkább émelygett a napon, hiszen már talán két napja is volt, hogy nem evett egy kósza falatot sem. A gyomra nem korgott, alig fájt, már egészen megszokta a nélkülözést, de rettentőmód elfáradt emiatt a nehéz munka nyomán.

Hirtelen mámoros nevetés hangzott föl a háta mögött. Férfiak voltak. Volt köztük fiatalabb és idősebb is, de Jimmy szavai hallatszottak ki leginkább a tömegből.

- Gyere már Tom! Ne kéresd magad! – kurjantott oda neki az egyik matróz, aki huszonnyolc-huszonkilenc év körüli lehetett hangja alapján.

Tom megfordult, de nem szólt semmit, az igazat megvallva nem szeretett beszélni, terhére volt, viszont egyébként sem szólalt volna meg, mert vajmi keveset látott a vakító fényártól, amely a fiúk felől érkezett. Úgy egy tucatnyian lehettek, ebben biztos volt, ahogyan abban is, hogy mindenki tartott a kezében egy-két üres wisky-s üveget. Néhányan széken ültek, de a többség kényelmesen elfeküdt a hajópadlón.

- Na, gyerünk, haver, igyál már egy kicsit! – noszogatta őt Jimmy, aki egy széken ült és egy félig üres üveget nyújtott felé. – Na, gyere már, ne kéresd magad, rögtön nem leszel éhes! – próbálkozott a fiú, miközben hatalmas, barna szemeivel Tom-ra meredt.

 - Lopott. – mondta az, arcával mosolytan meredt az üvegre, s ezzel szinte el is döntötte az ital sorsát.

 - Tudod is te milyen nehéz munka volt ezt megszerezni… Egy egész raktárt kicsempésztem. – magyarázkodott szemöldök ráncolva Jimmy, majd szokásos, cinkos mosolyával folytatta a győzködést.

- Honnan van? – vetette oda neki Tom, majd fejével a wisky felé intett, mire Jim leengedte az italt tartó kezét:

- Az egyik közeli kereskedőhajó rakománya volt. – mondta elkeseredetten, s egy pillanatra úgy tűnt, mintha csak Tom miatt lopta volna el a holmit.

- Gazdagok? – kérdezte az gyanakvóan, mégis mintha megenyhült volna kissé.

- Azok – vágta rá, majd megint felemelte a kezét a wisky-vel, mire Tom közelebb lépett, és bizakodóan elvette tőle az üveget, hogy aztán letáborozzon a hajó másik sarkában.

Megszagolta bő ingét, majd miután megállapította, hogy szörnyen büdös, mint mindig, megnézegette az italt. Az félig már üres volt, amiből arra asszociált, hogy Jimmy menekítette meg neki a felét a torkos matrózok elől.

- Oh, a fenébe is! – tört utat magának fejében a gondolat, ami már jó ideje nyomasztotta. Miért hagyta ott azt a gyönyörű tájat? Mathair-t, Billt, Frankot és Jamest?

Szeretett itt élni. Oh, nagyon is. Szeretett hajózni és szerette a fiúkat. De ez… Nem volt ugyanaz… Itt nem voltak emlékei, nem voltak sziklaszirtek és… Nem itt vesztette el az édesapját sem. Nem ez a táj volt az, amely felnevelte őt…

Sebesen meghúzta a wisky-t, amivel már egy ideje szemezett, s egészen a fenekéig nézett az üvegflaskának. Annak tartalma jó erős volt, még szerencse, hogy bírta az italt, először mégis kirázta tőle a hideg, majd forróság öntötte el minden porcikáját.

Jimmy-nek igaza volt, hiszen már nem is volt éhes.

Mikor felállt, kicsit szédült még, mintha tejfehér köd töltötte volna ki belülről a fejét, s a fejfájás sem múlt el, de legalább gyomra nem adott ki udvariatlan hangokat és nem égette őt belülről. Vagy legalábbis nem érezte, ahogyan égeti…

Nem is gondolt már senkire és semmire, minden gondja egy szempillantás alatt pukkant szét, mint a légbuborék.

[ itt még hiányos ]

Nehéz volt a munka a napon, amely továbbra is szakadatlanul sütött, s egészen megizzasztotta őt a nyári meleg. Úgy döntött, egy kis pihenőt tart, majd azután folytatja, a fedélzetnek majdnem a fele már úgyis elkészült, bár ez csak foltokban látszott, hiszen a vizet azonnal felitta a szomjas fapadló.

Felállt, s megelégedve nézett végig munkáján, amikor észrevette, hogy pontosan ott van. A kedvenc helyén. Rengeteget állt itt, amióta csak a hajón volt, mindig innen nyílt a legszebb kilátás a tengerre, amely bőven alkalmat nyújtott az elmélkedésre. Milyen szép! Amerre a szem ellát, duzzadt habrengeteg, mind egymás hegyén-hátán kergetőzik, egészen olyan, mintha fogócskáznának. Nekidőlt a korlátnak, s álmélkodva figyelte őket, hogyan születnek, majd tűnnek el egyik pillanatról a másikra a hullámok, majd kissé el is mosolyodott a már megszokott, hamiskás mosolyán ennek láttán.

Csönd volt, dermesztő csönd, ami különösképp idegennek hatott egy ilyen kis hajón, Tom hátán szinte végigfutott a hideg egy számára eddig ismeretlen érzéstől. Persze délidő volt, ami az étkezés idejét sejteti. Bizonyos, hogy egyedül ő tölti a hajókormányoson és a navigátoron, Jimmy-n kívül a fedélzeten az ebédszünetet. Milyen jó is volt azoknak a szerencséseknek, akiknek volt ebédjük! Mert hát ő inkább kint végezte szorgosan a rá kiszabott munkát, mintsem értelmetlenül pocsékolta volna el mulatságra az időt, amiből neki egyébként sem volt sok, és természetesen jól jött neki a ráadásfizetés is a jó munkáért. Ha esetleg…

Ekkor éles, pokoli fájdalom nyílalt a hátába, olyan, melyhez foghatót még soha, soha nem érzett, de hiába is védekezett volna, csak nem mozdult, nem tudott megmozdulni, mintha lebénult volna egészében, mintha egy ólomtestben ragadt volna könnyű, kis lelke, tagjai nem engedelmeskedtek parancsának.

Hamar, szinte váratlanul hirtelen múlt el a fájdalom. Úgy tűnt, valami beleállt a hátába, valami nagy, éles, roppantul kellemetlen dolog, de már érzéketlen volt a sebe, mikor azt kihúzták belőle. Nem tudta ki volt, miért tette, csak azt érezte, hogy nem kap levegőt, tüdeje alig élt, halkan fuldoklott, szépen csendben, úgy, hogy nem hallotta senki, s teste továbbra sem akart engedelmeskedni neki.

Ekkor lefordult a korlátról. Arcába csapott a hűvös szél, s bármilyen furcsán is hangzik, jól esett neki megérkezni a bűvös vízbe. Megérkezett, végre hazatért, a helyre, ahová mindig is tartozott, vágyott, amely mindig is vonzotta, most megismerheti, mitől olyan varázslatos. Mostmár sohasem választhatja el a tengertől semmi, de semmi…

De a vízbe érve valami megváltozott. Újra uralta a testét, feléledt benne az életösztön, mintha magához tért volna a csöndes sokkból, kábulatból, amely meghátrálásra kényszerítette Poszeidón hatalmával szemben, s most minden erejével igyekezett visszakerülni a hajóra.

Nem akart még meghalni. Nem volt itt az ideje, fent kellett tartania magát a vízen, hátha meglátja valaki a Sellőről, aki segíthet rajta. Bal kezével, ami hirtelen újra működni látszott, erős kapálózásba kezdett, jobbik oldala pedig élettelenül lebegett a vízen, miközben egyre csak süllyedt és süllyedt, addig, amíg teljesen el nem lepte őt a víz, csak jobb keze maradt még kint onnan segítségért kiáltva.

- Még egyet, csak még egyet… - gondolta, majd bal kezével akkorát csapott, amekkorát csak bírt, s így kissé fentebb jutott, de nem maradt több ereje, s olybá tűnt neki, mintha egy nálánál jóval nagyobb erő lefelé húzná őt a mélybe. Itt már nem volt mit tenni, apránként ernyedtül lógó jobb keze is elmerült a habokban. Lassan süllyedt, akárcsak egy nemes, süllyedő hajó, bár lehet mindezt csak a halállal való küzdelem nyújtotta évnyi hosszúvá.

- Chris! Chris! Ez nagyon meredek! Szólok anyának! – hallotta a hangot, amelyet a kis Jamie mondott még valaha neki, s megjelent előtte régikori önmaga is, amint megpróbál feljutni a sziklán. Emlékszik… Milyen kicsi volt még…

- ÖRÜLNÉK A HELYEDBEN, HOGY EGYÁLTALÁN ISMERTEM AZ APÁMAT! – szólalt meg az újabb, immár kiabáló hang, ami Lynn-től hangzott el egykoron… Ekkor köhögő rohan fogta el, a víz beléhatolt hátul, a sebén, s félig nyitott száján is megpróbálkozott, melynek okán apró buborékok csapata indult vándorútra felfelé, a levegőre. Chris fejében a hangokat lassan elnyomta egy hatalmas émelyítő erő, amely szemeit becsukásra, tagjait mozdulatlanságra késztette…

Vissza a főoldal-ra!
Tovább a 4. fejezet (2.)-re!
Vagy vissza a regényes részlegre!