- Megesküszöm neked, mindenre, ami szent, hogy mire visszatérek, fregattkapitány leszek! Visszaszerzem apám elvesztett hírnevét, és a tiédet mathair, a tiédet is! – hallotta újra erősebben a hangokat, ezúttal a sajátját, majd halvány, vöröses színű csík jelent meg a vízben süllyedése nyomán… Vér volt, az ő vére…

- Chrishtopher Thomas Shuffle.

- Örvendek. Én James Waither vagyok. De a barátaimnak csak Jimmy.

Ez volt az utolsó mondat, amit hallott, nem hagyta el testét több buborék, egészen megtelt vízzel, aztán kitágult szemeit valami hatalmas, nyers erő elsötétítette, egészen úgy tűnt, csak alszik, nyugodt volt, minden békés és teljes, tökéletes, de nem moccant többé, megállt benne a vér, megállt benne az élet…

Mire újra képes volt mozdulni már halott volt. Halott, úgy igazán, visszafordíthatatlanul és feléleszthetetlenül. Mégis élt, élve volt holt, amit igazán furcsának, szinte teljességgel rendellenesnek és lehetetlennek talált. Körbepillantva tengert látott mindenütt, meg a hajót, ahol utolsó napját töltötte. Olyan volt, mint egy átlagos nap, csak semmi szokatlan, vagy különös. Lenézve maga alá szintén vizet látott, de tükörképtelenül, mintha nem is maradt volna már belőle semmi.

Mi történik vele? Miért?

Újra lenézett a vízfelszínre, mikor valami fényszerű dolog tűnt fel neki a mélyben, így hát jobban lehajolt, hogy szemügyre vehesse, mikor saját holttestét vélte alant felfedezni. Ott volt pedig, látta magát, ahogyan egyre süllyed a mélybe, keze még mindig segítséget kér, s meredten ki akar törni a habok közül, szemei üvegesek, a hátából szivárog a vér. Még látta magát, amint elnyeli testét a rideg sötétség.

De mégis hol lehet most, mi történt? Mi lett vele? Ez lenne hát a túlvilág? Ennyi az élet és most csak egy kósza lélek maradt belőle?

- Gyerünk! – hallotta a suttogó férfihangot a hajó felől, majd közelebb érve meg is pillantotta gyilkosait.

- De várj! – szólt előre Oliver, reszketve kissé, hangjából kihallatszott a félelem, amely teljes testét átjárta. – Mi lesz, ha mondjuk, észreveszik, hogy eltűnt? Nem mehetett csak úgy el a tenger kellős közepén!

- Nyugodj már meg! – kiáltott rá fojtott hangon John Brook, kezében egy tőrrel, amelyről még csorgott a friss vér. – Majd kitalálunk valamit. És egyébként is… Honnan gondolnák, hogy mi voltunk?

- Hát… Nem is tudom. Talán onnan, hogy elcsődítettük körüle az egész legénységet. – feszegette tovább a témát Blackman, aki úgy tűnt felismerte tervük hiányosságait.

- De hát mi nem is tudtunk az egészről! – intézte el a kérdést Brook, majd jól oldalba bökte bűntársát és elindult a hozzájuk legközelebb eső hajókabin felé, hogy benyisson oda és letegye magát az asztal mellett lévő első székbe, amely mellé már ki volt készítve két üres pohár és egy kanna bor feladatuk elvégzését megünneplendőn. – Gyere már te nyomorult! – bökött a fiú felé, miközben ledobta a kést az asztalra, hogy italt töltsön magának.

- Persze, megyek már. – mondta Blackman, majd elfoglalta helyét a kisasztal másik oldalánál. Meglehetősen bizarrul festett, hosszúkás arcán a lelkiismeret furdalás jelei kezdtek megmutatkozni, szürke szemei ijedten kikerekedtek a véres tőr látványától.  – Hé, Brook! – szólt, miután nem bírta levenni tekintetét az asztalon heverő késről. - Nem lesz egy kicsit feltűnő ez a tőr itt az… - ekkor hirtelen kinyílt a kabin ajtaja, s James kapitány lépett be rajta, arcán látszott a feszültség, erei kidagadtak, mintha a következő másodpercben támadásba lendülnének erős karjai.

- Nem láttátok Tomot? – kérdezte ingerülten, szikrázó szemei választ követelve meredtek előre, mégis zavartnak tűnt, mintha nem tudná mire vélni a történteket.

- Itt vagyok, kapitány úr! – kiáltott fel Tom, de nem látta vagy hallotta őt senki, sem Turner, sem a gyilkosok, mind figyelmen kívül hagyva őt folytatták beszélgetésüket.

- Nem, kapitány úr. Miért, mi történt? Valami baj van netán? – kérdezett vissza Brook sunyin, arcáról őszintének tűnő érdeklődés sugárzott, míg a másik oldalt ülő Oliver ideges szöszmötölésbe kezdett a kérdés hallatán.

- Turner kapitány! Hát nem lát engem? – esdekelt Tom, miközben a kapitány ruháját ráncigálva próbálta felhívni magára a figyelmet.

- Áh… Csak megint beszakadtak a lécek az alsófedélzetre… De ha így eltűnik, nem tudom, ki fogja megcsinálni. – válaszolt Turner, észre sem véve, hogy mindeközben a köpenye önkényesen gyűrődni kezdett. - Tudtommal egyedül ő ért hozzá.

- Igen, ez valóban így van. – helyeselt Brook, majd egy hirtelen ötlet nyomán hozzátette: - Remek munkaerő a fiú.

- Te patkány! Te alattomos, álnok, kétszínű gazember!

- És így képes eltűnni, pont most, amikor szükség volna rá! – csattant fel a kapitány, bajusza rángatózott a hirtelen rázúduló feladatok áradatától.

- Nyugalom uram. – szólt közbe Olivér is, kinek hangja remegett a félelemtől, talán ezért is hatott úgy, mintha e mondat éppen a saját maga meggyőzésére szolgálna.

- Nyugodt vagyok, fiam. – válaszolt Turner, majd megdörzsölte a szemeit, s mikor kinyitotta, tekintete finoman megakadt az asztalon pihenő tőrön. – Az ott… Az ott meg micsoda? – bukott ki belőle a kérdés.

- Csak egy… Csak egy vérveres tőr. – dadogta Blackman megbabonázva, majd halkan feljajdult, midőn egy vastag bakancs rúgta bokán az asztal rejtekében.

- Na vajon micsoda? Tippeljen, uram. – motyogta Chris ironikusan, kezeit karba téve, s egyre inkább úgy tűnt, élvezi a helyzetet, hiszen immár elkerülhetetlennek látszott, hogy kiderüljön az igazság.

- Borozgatunk. – vágta rá John sietve, majd megemelte az asztalon csücsülő borosüveget és Turner felé nyújtotta. – Maga nem kér, kapitány úr?

- A tőr… - motyogta az, majd utánakapott, s lassan körbeforgatta a kezében. – Ez vér. – állapította meg végül, majd gyilkos tekintettel meredt az előtte ülő két férfira.

-  Jaj, ne beszéljen bolondokat, kapitány úr! Már mitől lenne vér? – kérdezte Brook szórakozottan. – Már rémeket lát… Csak beleesett a kannába.

- Hogy micsoda? – csattant fel a sarokban Tom, amint észrevette a megnyugvást Turner barna pillantásán, majd őrülten kiabálni kezdett.

- Lehet, igaza van, Brook. Túlhajszolom magam. – mondta a férfi, majd kedélyesen letette a kést.

- Talán jobb volna, ha lepihenne egy kicsit. – tanácsolta John, írisze sunyin Blackman-re vándorolt, majd lomhán felállt, s lekísérte a kapitányt a kabinjáig, aki először úgy tűnt, visszakozik, majd békés belenyugvással engedett Brook gondoskodásának.

Vissza a főoldal-ra!
Vagy vissza a regényes részlegre!