- Akkor… Kik vagytok?  - kérdezte szemöldökráncolva Springfield, majd felvette pápaszemét, s alaposan végigmustrálta a névsor fejlécét. – Ti a tízedik á vagytok, ugye? Ez itt pedig a tízedik… dé.

- Ann – súgta oda Haime a lánynak. – Találtam egy tök jó Mangát! Vámpírokról szól és… Egyszerűen imádom! Nem tudom miért, de… ah! Bárhogy próbálkozom, olyan, mintha hozzáragasztottak volna!

- Nem értem én ezt. – mondta Springfield megrökönyödve, egyik kezével a fejét vakargatva, s morcosan forgatta a lapot, minden oldalát alaposan átolvasta, mire megtalálta, amit keresett. – Akkor tízedik á.

- Nem lehet letenni. Majd megmutatom neked is. – mondta a lány bizalmasan mosolyogva.

- Oh! Köszi! – suttogta Ann.

- Lilith Applewhite.

- Jelen!

- Érdekesek lehetnek a vámpírok, de nem szeretnék találkozni eggyel… Még szerencse, hogy nincsenek. – folytatta Ann mit sem törődve a külvilággal.

- Emma Posy Romilly Brown.

- Itt vagyok…

- Zane Johnavan Day

- Jelen!

- Ally Fairlie. – szólalt meg közben újból a tanár úr Springfield mennydörgő hangján.

- Szintén jelen!

- Honnan szeded, hogy nincsenek?

- Nem tudom… Szerintem nincsenek, mivel még egyet sem láttam.

- Hát, a történet is úgy kezdődik, hogy az emberi világ mit sem sejt létezésükről… - darálta Haime.

- Peter Lynam.

- Megjelent.

- Nem is tudom… Ha boszorkányok léteznek… - folytatta belemerülve Ann.

- Ann Julia Newdeal.

- Ööö… Igen, jelen!

- Hannah Meini.

- Jelen.

- Honnan szeded, hogy léteznek boszorkányok? – kezdte Haime.

- Egyszerűen csak tudom és kész.

- Én őket nagyon nem szeretem, mert sokszor egy nagyobb energiaforrástól lopják az energiát… a tündérek sokkal jobbak, azoknak van saját erejük!

- Madeline Jane Redfern.

- Jelen.

- Vanessa Erin Roberts.

- Jelen!

- Tényleg? Úristen… akkor… akkor igaz… - nyögte Ann elképedve, majd megzavarodva végignézett sehonnai önmagán.

- Micsoda? – kérdezte Haime kíváncsian.

- Kyle Daylin Stibbles

- Nem vagyok jelen, tanár úr.

- Hát kisfiam, ez tényleg nagyon vicces volt! – förmedt közben Kyle-ra az öreg.

- Semmi különös Hai… Majd megbeszéljük. – mondta neki válaszképp Ann.

- De én… Én olyan kíváncsi vagyok! – könyörgött esdekelve Haime, olajzöld szemeit a lányra meresztve. – Előlem nem rejtegethetsz ám egy ilyen titkot…

- Rendben… Akkor készen is vagyunk. 50 homorított felugrás és 20 kör futás! – hallatszott az öreg mennydörgő hangja, amely mindenféle akadályon áttörve hatolt a jelenlévők fülébe.

Újra beléhasított, csakhogy ezúttal már meg is görnyedt az érzés nyomán. Szemei mintha apró üveggolyókból lettek volna, kitágultak, s mereven bámultak maguk elé, nem láttak semmit, nem mozdultak, egészen úgy tetszett, mintha nem is élnének…

- Na! Mi lesz már? Nyomás! – kiáltotta újból az öreg, csakhogy immár senki nem bírt nemet mondani, így egy-emberként indult meg az osztály a pálya szélének, ahol nekiiramodtak a táv lefutásának.

- Ann, jól vagy? – kérdezte Haime, aki lelassított egy kicsit.

- Persze, jól vagyok. – felelte az, s megpróbált gyorsan mosolyt erőltetni magára.

- Biztosan? Olyan fehér vagy. – próbálkozott a fekete lány, de mindhiába, Ann meggyőzhetetlen volt:

- Jól vagyok. Na, gyerünk már, itt akarsz velem vesződni? – ekkor már nehezen jutott át torkán a levegő, s ami mégiscsak utat tört magának az is hideg volt és szúrós… Legalább annyira, mintha valaki belémártotta volna kését, s most ott rohanna ki a hátán minden légnemű arany.

- Rendben. Remélem tényleg nincs semmi bajod és nem hazudsz megint nekem. – mondta még Haime, majd felgyorsított és lehagyta a lányt. Szélsebes volt, igazi futó alkat, hosszú, erős lábakkal, amelyek villám hevességgel kerülték ki a szembejövő tócsákat, a pálya száraz részén pedig csak úgy porzott utánuk az út.

- De gyors! – gondolta Ann. – Én sohasem fogok tudni úgy futni, mint ő. Milyen szerencsétlen is vagyok én hozzá képest! – egyre nehezebben vette a levegőt. Minden lépés újabb hurkot kötött a nyakára, amely egyre csak szorosabbá vált. - Oh, kérlek, csak még egy picit! Még egy picit. Kibírod, menni fog… - ismét beléhasított, s ezúttal olybá tűnt, ez nem fog tágítani. Csak még egy kicsit, csak még egy métert, és vége lesz. - Gondolj valami szépre… valakire, akit szeretsz… a családodra, vagy a barátaidra… vagy…! – noszogatta magát, majd hirtelen jobb ötlete támadt:

- Ocsaigin… – suttogta alig hallhatóan, kezét a mellkasára szorítva, majd tett még egy lépést, s végleg elsötétült előtte minden…

* * *

- Nem tudom! Pedig teljesen jól nézett ki… Nem láttam ma rajta semmit. Mikor bejött is olyan jókedvűnek tűnt, mint mindig. Ha beteg lenne, már akkor is látszott volna nem?

- Biztosan leesett a vérnyomása.

- Meglehet, de akár… Ohh! Nézd, nézd! Ébredezik! Tanár úr! Jól van, úgy tűnik minden rendben!

- Mi történt? Mi… - Ann a földön találta magát, mikor megpillantotta az őt körbeálló sereget. - Azt hiszem… Kissé leeshetett a vérnyomásom, semmi komoly. – hazudta gyorsan a legutóbb hallottakra támaszkodva, majd a fejéhez emelte a kezét.

- Megütötted magad? – kérdezte Lilith, aki szintén a lányt figyelte.

- Hova gondolsz? Hát persze, hogy megütötte magát te tökfilkó! – hallatszott egy Ann Julia számára ismerős hang, akit Ally-vel azonosított, habár még eléggé homályos volt körülötte minden, így nem igazán sikerült kivennie az őt kémlelők arcát, csak a fülére támaszkodhatott.

Hirtelen léptek zaja szakította félbe az Ally és Lilith között beállt kínos csendet.

- Jól vagy? Nem történt semmi bajod? – rohant oda hozzá végül Springfield is, kinek hangjában (kivételesen) némi aggodalmat lehetett megfigyelni.

- Nem, köszönöm. Jól vagyok. Csak… Kicsit megszédültem, ennyi az egész. – válaszolta Ann, majd egy bágyadt mosolyt küldött felé, s hogy nyomatékosítsa szavait, azon nyomban felállt, s lesöpörte magáról a piszkot.

- Remek. De nem ártana megmutatnod magad az iskolaorvosnak.

- Én tényleg… - szabadkozott a lány, de az öreg csak nem hagyta magát:

- Azt mondtam, hogy sipirc!

- Elkísérhetem? – ajánlkozott nagylelkűen Haime, aki Ann-nek egészen úgy tetszett, mintha a semmiből került volna elő.

- Öhm… igen, hogyne.

- Akkor gyere Ann. – tette hozzá a lány, majd Ann vézna csuklóját megfogva nekiiramodott az iskola udvaráról kivezető ajtó felé, hogy aztán átsietve az aulán az iskola előtt húzódó utcán találja magát.

- Áh, kérlek, ne siess annyira! – szólalt meg a beteg mikor kiértek a suliból.

- Miért? Az lenne a legjobb, ha mihamarabb látna az a doki!

- Igaz… De…

- De?

- De fáj. – nyögte ki végül jobb ötlet híján.

- Fáááj? – kérdezett vissza Haime a megbotránkozás teljes vértezetében.

- Fáj. Nem bírok futni, kérlek, menjünk inkább lassan. – fejtette ki szűkszavúan Ann, aki önmaga sem tudott magyarázatot adni a dologra.

- Rendben. – adta beleegyezését a lány, majd lelassított és témát váltott. – Egyébként igazán elmondhatnád, hogy mi a fenéről fecsegtél nekem.

- Miről beszélsz? – kérdezett vissza teljes tudatlanságot színlelve Ann, hátha megúszhatja a választ. Milyen oktondi is volt! Mire volt ez jó neki? Nem kellett volna meg sem szólalnia az lett volna talán a legjobb…

- Tudod, amiről a névsorolvasáskor volt szó… - próbálta felvilágosítani őt Haime, aki már türelmét veszteni látszott.

- Jaj igen… Nos az egy hülyeség volt, ne is törődj vele…

- Hallani akarom! Most! Én vagyok a föld legkíváncsibb embere és egy ilyen titok ki nem derültét pedig nem bírnám feldolgozni. – könyörgött a lány.

- Oké, oké, oké, amíg odaérünk, elmesélek mindent. – mondta Ann, miközben az utca kockaköveit figyelte, s azon gondolkozott, vajon hol is kezdje a beszámolót, mire eljutott a megfelelő kezdethez: - Szóval. Biztos észrevetted már, hogy én más vagyok, mint mások.

- Hát persze, hogy más vagy, mint mások, mert ha nem lennél más, mint mások, akkor te is a mások csoportját erősítenéd. – vetítette ki elmélkedve gondolatait Haime.

- De én nem úgy vagyok más. Én észrevettem, hogy tudok olyan dolgokat, amiket más nem. – Ann immár nem értett semmit, s úgy érezte, mindez így, kimondva kezd teljesen összekuszálódni, s úgy hangzani, mintha nem jelentene semmit. Nem is tudta már, hogy mit akar, nem tudta, mi volna jobb, hogyha igaz-e, vagy ha nem, mintha két oldalról próbálták volna őt szétcibálni rongybabaként, s nem tudta miért, s hogyan történt mindez, egyszerre ott találta magát az események kellős közepében.

- Például?

- Én… Nem is tudom… Annyira abszurd és hirtelen nekem ez az egész… Én azt hiszem, hogy… - itt nagy levegőt vett, majd folytatta. – Azt hiszem, hogy boszorkány, vagy valami hasonló vagyok.

- Hogy mi a fene? – Haime megrökönyödve hátrált egy lépést, majd végiggondolta, jól hallotta-e.

- Nem kell hinned nekem… Igazából én sem hiszem el. Vagyis nem tudom, hogy elhiggyem-e, mert sokat olvastam már erről, utánanéztem a dolognak és minden jel erre utal. De annyira nem tudom, kérlek, mondd, hogy egy idióta vagyok!

- Te komolyan… Ez tényleg? De hiszen ez remek! – mondta Haime, nem volt meglepett, s immár megrökönyödött sem, inkább úgy tűnt tetszik neki a dolog.

- Micsoda? Hát éppen, hogy nem az… Én nem akarok ilyen lenni! – Ann karba tette a kezét, s feltekintett az égre, mintha Istenhez, vagy valami hozzá hasonló felsőbb hatalomhoz könyörögne valamiféle visszaútért, valami menekülési lehetőségért. E pillanatban sokkal erősebb volt benne a dolog iránti elutasítás, mint az öröm, amit valahol a legmélyén okozott benne, hiszen amint kimondta, visszatért az álmokból, a varázslatból, abból a világból, ahol vágyott egy kicsit rá, hogy fontos legyen, hogy szükség legyen rá, hogy segíthessen másokon a valóság talajára. Ahol minden rideg volt és kemény, ahol mindenki elutasította az ilyesmit, s jobb híján ő is így tett.

- Erre egyébként mikor jöttél rá?

- Nemrég.

- Jaj, de jó! Én is megtanulhatom?

- Azt mondtad, nem szereted őket, mert a tündérek sokkal jobbak. – kötekedett Ann, főleg miután kicsit sértve érezte magát amiatt, amit Haime a boszorkányokról mondott az elébb, főleg, hogy tudta nagyon jól, tündérlények nem léteznek, ugyanúgy, ahogy vámpírok sem, ezek mind mind a képzelet csodás szüleményei. Míg a boszorkányság nem, hiszen ő sem tudta, hogyan, de valamilyen úton, módon ő is az volt. Vagy talán mégiscsak kitaláció lenne az is?

- Hát… Jó, de én nem gondoltam, hogy ilyenek tényleg léteznek… és… miket tudsz csinálni?

- Például ötös dolgozatot neked. – mondta Ann bazsalyogva, majd hirtelen folytatta: - Nézd csak, már meg is jöttünk! Ööö… de te beszélsz a dokival, jó?