Habár hűvös, szeles volt a reggel, Scarborough, a kis falucska lakói cseppet sem panaszkodtak ennek okán, hiszen már réges-régen megszokták a változatlan, cudar időt. A tenger is jóval viharosabb volt ezen a tájon, mint bárhol az országban, s noha itt gyakorta esett, sőt, be kell vallani, a hangulat ugyancsak ridegebb volt kissé, azért ennek a helynek is meg volt a maga varázsa, amelyet főképp a partot övező szikláknak tulajdonítottak a helybeliek.

Apálykor, mikor valamelyest visszább húzódott a tenger, láthatóvá vált a szirtek alatt hosszú sávban elterülő homokos part, amelyet az itt élő kisgyerekek igazi „kincsesbányaként” tartottak számon, persze nem ok nélkül, ugyanis szinte minden nagyobb égiháborút követően hajóroncsokat vetettek partra a habok, amelyek esetleges felkutatása izgalmas kalandot ígért az erre vállalkozóknak.

Ilyen reggel volt a mai is, miután többek között egy hajónapló, egy törött szextáns és néhány wisky-s üveg is kisodródott a kapaszkodóra. Az üvegtörmelékek mesés színekben pompáztak, s apró szivárványokat festettek a sziklákra a felkelő nap fényében.

- Gyere! – kiáltott egy éppen arrafelé tartó, szőke kisfiú a mögötte haladó gyerkőcre. Az idősebb úgy hatévesforma lehetett, bár alakjukból csak alig néhány homályos folt látszott a sűrű, tejfehér köd miatt, amely rátelepedett a környékre, komor szürkeségbe burkolva a mesés tájat.

- Jövök már, jövök! – szólt előre a kicsi, akinek barna haja mellé acélkék szemek társultak. Vonásai teljesen megegyeztek a másik fiúéval, aki többé ügyet sem vetve a szaladó gyerekre, bőszen, felgyorsított léptekkel igyekezett a sziklákhoz. Nem csak a levegő volt ködös és nyirkos, harmatos volt még a fű, így nemcsak a ruhájukon érződött a rátapadt pára, mezítelen lábuk is vizes lett, de még ez sem tántoríthatta el őket attól a kalandtól, amelyet a kincses part ígért számukra.

- Valahogy meg kéne szereznünk a naplót…– ábrándozott a szőke, miután a szakadékhoz ért és végigmérte a kínálatot. Zöldeskék íriszében egy pillanatra mintha valami különös fény villant volna, de talán csak a látszat, vagy a homály űzött vele csalfa játékot.

- Chris… Ez… Nem hiszem, hogy anya örülne ennek. – ellenkezett a másik, James nevű gyerek a hasadék alapos végigmustrálása után. Meg volt riadva kissé, eszébe jutott az atyai intelem, de nem feledhette el a rémmeséket sem, amelyeket a helybeliektől hallott a szakadékról.

- Csak a naplót. Azt egészen magasra sodorta a víz. – ajánlkozott Chris öccse ellenállását látva, majd tekintete az útikönyvre vándorolt.

- Jó. De mégis hogyan akarod felhozni ide? Le akarsz érte mászni? – mutatott rá a kicsi James, hangja aggodalommal volt teli. - Nem gondoltam, hogy ez ennyire meredek… Nézd meg…

- Nem tudom… Talán. – mondta a szőke kisfiú, akinek nem volt semmilyen egyéb ötlete a jegyzet megmenekítésére, ráadásul igazán felbátorodott öccse viszolygásán.

- Nagyon csúszós lehet! Ha lemászol, én szólok Mathair-nak! – folytatta ellenkezését a fiatalabb.

- Hát akkor… Megyek egyedül. – határozta el Chris, majd óvatosan rálépett az egyik kiálló kőre, hogy megkísérelhesse a lejutást, ami igazán veszélyesnek ígérkezett.

- Jaj, ne, nem szabad!

Chris meg sem hallva a kétségbeesett kiáltás, tett még egy lépést lefelé, majd megpróbált egyik kezével egy buckába kapaszkodni, miközben remegő jobbjával a napló irányában matatott. Hirtelen letört a kapaszkodó súlya alatt. A fiú megingott, elvesztette egyensúlyát, hatalmába kerítette a félelem, James üvöltését is csak távoli, tompa zajként érzékelte. Ijedten a falhoz lapult, majd keresett egy nagyobb követ. Habár immár nagyobb biztonságban volt, mint az előbb, arca kipirosodott a rémülettől, fázott is már, lehelete fehér nyomot hagyott a hideg levegőben. Nem mert lenézni, tudta, hogy alatta tűhegyesre csiszolt sziklák várják őt, melyeket naponta kiköszörül a hullámverés, s mindez, mintha feszélyezte volna kissé. Végül minden bátorságát összeszedve, becsukott szemekkel lefelé nyújtotta didergő jobb kezét, de még mindig nem érte el a jegyzetet.

- Csak még egy picit, csak még egy picit… - mondogatta magában Chris amolyan biztatásféleképpen, de csak nem tudta megkaparintani a füzetet, így végül mással próbálkozott. Jobb lábával óvatosan tett a napló irányába egy arasznyi lépést, majd ismét kinyújtotta a kezét, amellyel végre ki tudta tapintani a borítót. Csúszós volt, kicsit nyálkás, mint maga a szikla, s belepte a moha. De a napló volt az. Hirtelen kivirult, már nem is számított neki semmi, ami eddig fontos volt, gondolatai is csak a zsákmány megszerzésének mámora körül forogtak. Végigjáratta kezét a könyvön. Finoman alányúlt, majd felvette azt és felfelé nyújtotta a testvérének:

- Jimmy… Kérlek, vedd el, hogy fel tudjak mászni!

A fiú azon nyomban eleget tett bátyja akaratának, majd kinyújtózott, hogy felmarkolja a kötetet.

- Fúj! Ez undorító! – hallotta Chris a visszhangzó, panaszos nyögést a fiúcska felől, majd szétnézett visszajutási lehetőségek után kutatva. Úgy döntött egy fentebbi kőbe fog kapaszkodni, majd kinyújtotta fölé a bal kezét, és jól megmarkolta azt, ám nem tudott ennél tovább jutni. A kapaszkodó letört alatta és immár ötlete sem volt, hogyan mászhatna fel a sziklafalon. Hirtelen megremegett, nem tudta, most mi tévő legyen, szóljon-e felnőttnek, vagy valakinek, aki felbírná őt húzni.

- Chris! Chris! Ez nagyon meredek! Szólok Mathair-nak! – sikította a kisfiú, mintha csak olvasott volna a szőke gondolataiban, majd elfutott az ellenkező irányba, s legközelebb már egy vékonyka, kedves arcú asszonysággal tért vissza. Fején sötét, cifra mintázatú kendőt viselt, ami alól azért kikandikáltak rakoncátlan, göndör hajtincsei, melyek aranyszínűek voltak, de a reggeli napsugárban vöröses fényben tündököltek. Szemei először leplezetlen kíváncsiságot tükröztek, majd rémültté vált tekintete, amint rájött, mi is történt. Ekkor hirtelen szaladni kezdett. Egészen a szakadék széléig eljutott, majd leroskadt, s kikerekedett szemekkel nézett le elsőszülött fiára.

- Chris, Chris a bhain duit? A chroí! Hogy kerültél te oda? – kérdezte a nő, zöld tekintetéből sugárzott a vad rémület, mikor lehasalt a földre, hogy felhúzza a gyereket. Gyenge lány volt, nagyon fiatal még, nehéz volt neki felhúznia a kisfiút, de végül csak felügyeskedte a palánkra, majd könnyes szemmel ölelte magához. – Jaj, oh, ha valami bajod esett volna, hát én nem tudom, mit csinálok! – mondta még, mielőtt elengedte szorításából. – Chris! Nem megmondtam, hogy ne menj a partra, mert veszélyes?! Akár meg is halhattál volna! – tette még hozzá immár szigorúbb, gyakorlatiasabb hangnemre váltva.

- Mathair. – szólalt meg a kis James édesanyja háta mögött, mire a nő finoman felé fordult, s tekintete a könyvre esett:

- Az meg micsoda a kezedben? – bukott ki belőle a kérdés.

- Tessék. – mondta a gyerek, majd édesanyja irányába tartotta a szerzeményt, aki azonnal elvette tőle azt, hogy kábult ámulattal végigmérje a borítóját.

- A sziklán volt. – szólalt meg Chris megtörve a pillanatnyi csendet, mire a hölgy hosszú, vékony ujjaival elkezdte lefejteni a jegyzetre tapadt moszatot, amely sűrűn beborította, s addig tisztítgatta azt, amíg láthatóvá nem vált rajta az írás.

- Hajónapló. – olvasta fel hangosan a könyv nagy, cikornyás aranybetűit a lány. A füzet fedele bőrből készült, de egy kevéssé megkopott a sós vízben. Az édesanya végigsimította a borítót, majd felnyitotta, és kíváncsian figyelte a megsárgult lapok írásait, mikor az hirtelen megállt a kezében.

- Mi a baj Mathair? Nem jót találtunk? – kérdezte James, majd gyengéden megsimogatta annak mozdulatlan kezét, amely még az érintésre sem moccant.

- Mathair? – kérdezte a kicsi Chris kissé elcsodálkozva, mikor a nő egy gyors mozdulattal felugrott, lelökve magáról a naplót, majd kezét az arcára téve elrohant a homályos messzeségbe…

* * * 

Évek teltek el a történtek óta. Minden elmúlt, ahogy annak rendje és módja szerint történnie kellett, hiszen minden eltűnik egyszer, s csupán emlék marad. Egy emlékfoszlány, amelyre mindannyian másképp gondolunk vissza, mintha csak holmi mendemonda lenne, amolyan fényesre csiszolt, édes melódia. A napló történetének számos részlete is a feledés homályába merült, de annyi bizonyos volt, hogy a nap nagy változást hozott a család életébe, és ennek fő oka az édesapa, Tom Shuffle korai elhalálozása volt.

Persze az eset óta minden falusi fehérnép hosszú, beszélgetéssel eltöltött órákat köszönhetett a família tragédiájának, amely misztériuma miatt közkedvelt téma volt, s gyakran még a pletykára kevésbé fogékony emberek is azon kapták magukat, hogy szájtátva hallgatják a legújabb híreket. A délután folyamán szinte mindenünnen pusmogás hallatszott, s a helyi szóbeszéd együtt járt-kelt a kunyhók közt a széllel, amely mintha most még erősebben fújt volna, csakhogy a lakosok mielőbb megtudhassák a mai mendemondát. Gyakorta meglátogatta a helyi kocsmát is, amely azóta igazi „hírszolgálattá” vált, s ezért főképp az öreg kocsmárosné, Marjorie volt okolható.

- Én azt hallottam, hogy Kathleen azóta sem dolgozta fel. Minden este sír. Csak mutatja, hogy nem fájlalja olyan nagyon! – suttogta a kövér csapos egyik pletykára éhes vendégének, miközben lecsapott az asztalra egy hatalmas korsó sört, melynek nagy része kiömlött a piszkos faasztalra méretes karjának erejétől. – Sőt! Azt csicseregték a madarak, hogy a kicsi Chris és az ikrek dolgoznak helyette, hogy jusson ennivalóra, annyira legyengült már. Még jó, hogy Frankie-t nem küldi dolgozni az a szörnyű nőszemély!

- Jaj Marjorie, ne legyen nevetséges! Már hogyan dolgozhatnának a gyerekei? A legidősebb is alig kilenc éves, ha jól tudom… Frankie pedig… mindössze öt esztendős… - jegyezte meg epésen a vendég éles hangján. Arcát nem lehetett látni, ugyanis sötét csuklyába burkolózott, ami alól csak néhány hosszú, sárgás színű hajtincs kandikált ki.

- Pedig igaz! Higgyen nekem! A molnár mondta, hogy nála dolgoznak időnként egy kevés lisztért vagy kenyérért cserébe. – bizonygatta igazát a kövér vendéglős. Hangja mély volt, mégis próbált magasan beszélni, mintha még mindig fiatal és vékony volna, pedig már régen eljárt felette az idő.

- Hát ez tényleg különös.

- Egyébként pedig az a… Hogy is hívták? Valami egyszerű neve volt… Olyasmi, mint a George, vagy… Peter!

- Tom-ra gondol?

- Igen, igen. Tudja. Az amolyan úriemberféleség volt.

- Ismertem a szüleit. Középnemesi családból valók, ami nagy múlttal rendelkezik. Igazán színvonalas életet élnek, és nagyon megrendítette őket, amikor kiderült, hogy egyetlenszem fiúk egy ilyen szörnyeteget vett el! Természetesen azonnal kitagadták a családból. És még csak utána tudták meg, hogy pénzt is vitt el tőlük. Borzalom!

- Hát kedveském, ez egyszerűen hihetetlen! Nem is értem, hogyan süllyedhetett idáig ez a mai világ!

- Teljességgel elfogadhatatlan!

- Egy fröccsöt legyen szíves. – szólt közbe az egyik türelmetlenkedő vendég.

- Azonnal! – kiabált neki Marjorie, majd serényen folytatta: - Egyébként én azt is hallottam, hogy már egy ideje gyakran hosszabb tengeri utakra ment.

- Én úgy értesültem, hogy ez volt az első és utolsó útja is, habár…

- Nem! Volt olyan is, hogy évekre távol maradt otthonról! Biztos forrásból tudom!

- Na, akkor most jön az a fröccs, vagy nem?! – ordított rá ingerülten az idegen férfi, aki méretes barna arcszőrzetet viselt, így az állának nyomát sem lehetett látni, sőt, még az orra is alig látszott ki a sűrű bozont alól.

- Nem kellett volna játszania a tűzzel! Akkor még mindig élne! – folytatta a kocsmárosné, miközben azért hátranyúlt egy üvegért, hogy telitöltse azt, majd átlökje a „szőrös” ember térfelére. - Én megmondtam az én Frederickemnek is: „Nem, drágám, nem fogsz nekem itt hajókázni, inkább találj valami nyugodtabb állást!” Persze a férfiak… - itt horkantott egyet. – Mind ugyanolyanok. Hajó, hajó, hajó! Mindegyik kalózkodna, ha mi, nők, engednénk!

- Így igaz, ebben teljes mértékben egyetértek magával! – sóhajtott a csuklyás vendég.

- Egyébként is így tönkretenni egy családot!

- Ráadásul ilyen fiatalon megöletnie magát! Huszonhét éves volt! Mindössze huszonhét! És milyen jóképű!

- Ó, igen! Délceg fiatalember volt, nem vitás, csak kár érte, hogy romlott volt a lelke. Ez a gonosz nő férgesítette meg! Teljesen kifordult önmagából, mikor megismerte. – közölte az asszonynak Marjorie.

- Igen, igen! Így otthagyni mindent! Nemességet, címereket, birtokot! Szörnyűséges!

- Nézze! – mondta elfojtott hangon a kocsmárosné, miközben jobb kezével kifelé mutogatott a nyitott bejárati ajtón. – Az a gyerek a Christopher. Egészen olyan, mint az apja. Persze a haja… A szemei is mind az anyjáé… Nem mondom, nem sok jót örökölhetett attól a… Kathleen-től. Nézze csak… Korához képest elég idősnek látszik, nem gondolja?

- Igen, igen. De nagyon vézna. Nem hiszem, hogy túletetnék.

- Nem biztos, hogy a kevés étel az oka… – hányta ki magából a szót a vendéglős, majd elővett egy nagyobb darab korsót, beleköpött, és egy piszkos kendővel bőszen tisztítgatni kezdte. - Ezek mind egyformák… A kívüllakókhoz tartoznak, egészen bizonyos. Tudja… Egyetlen este jöttek mind. Egyszerre, valahonnan… - itt suttogóra fogta a dolgot, s kissé közelebb is hajolt a nőhöz, hogy ne tűnjék indiszkrétnek, s esetleg meg is növelje mondandójának erejét. – Délről.

- Micsoda!? – hüledezett kikerekedett szemekkel a szőke, aki láthatóan nem akart hinni a fülének. – Ezt meg, mégis, hogy érti?

- Hát maga nem tudja? – folytatta Marjorie, kissé belehevülve a mesébe. – Figyeljen ide! Nem tudom, hogy mik ezek, vagy kik ezek, de nagyon furcsa dolgokat művelnek odakint, olyat, amiről… Amiről jobb volna nem is tudnia, de ami a legfontosabb… Ezek mind együtt érkeztek ide, alig öt éve, mármint a kívüllakók, meg ez a nő a gyerekével. Na és persze Stumbles-ék.

- Stumbles-ék? – kérdezte meghökkenve a csuklyás. – Azok nagyon rendes, takaros…

- Ez mind csak a látszat! Hiszen még csak nem is keresztények…

- Hogy mi?

- Nem keresztények! Bizony ám! És ez még nem minden! Valami félelmetes, szörnyű vallásuk van! Nem járnak templomba sem, hanem beteges és elviselhetetlen rituálékat tartanak… - itt megállt, mély levegőt vett, majd a kellő hatás elérése érdekében közelebb hajolt vendégéhez. -… a fáknak!

- De hiszen ez borzasztó! Hallatlan! – mondta elképedve a nő. – Az ilyet börtönbe kéne záratni, és nem hagyni, hogy szabadon járkáljon itt, a faluban!

- Köhömm. – hallatszott egy fiatal fiú hangja, aki egészen hirtelen tűnt elő a semmiből. - Elnézést kérek. Nem tudná megmondani, merre van a molnár úr?

A vendég és a kocsmárosné is elborzadva meredt a pult előtt álló gyerekre. Christopher Thomas Shuffle volt az, a fiúcska, aki az elébb haladt el az ajtó előtt. Szelíden nézte a két asszonyt, úgy tűnt, még csak nem is gyanította, hogy ő volt a beszélgetés tárgya, mielőtt félbeszakította volna őket.

 - Nem, drága fiam, fogalmam sincs, hol lehet. Nincs a malomban? – kérdezte Marjorie mézesmázos hangnemre váltva. Kicsit meg is sajnálta Christ, aki hatalmas, zöldesen csillogó szemeivel figyelte őt, s aki mindig igen udvariasan bánt vele.

- Nincs. Először oda indultam, de nem volt ott senki. Azért jöttem magához, mert arra gondoltam, talán tudna nekem segíteni.

- Nagyon sajnálom, de nem tudom mi történt vele. Szerintem indulj haza és úgy egy óra múlva nézd meg megint, megérkezett-e.

- Azért nagyon köszönöm a segítségét. Kellemes délutánt! – köszönt el Chris, majd gyors léptekkel hazafelé indult, maga mögött hagyva a kocsmát, ahonnan még sokáig érdeklődő tekintetek kísérték útját. Hamar elérte kunyhójukat, de a szokatlanul kellemes idő és az enyhe szellő kicsábította a partra. A partra, ahol két éve a naplót találta, amely megpecsételte az életét, a partra, ahová azóta is gyakran kiállt a kellemes látvány miatt, amelyet a morajló tenger nyújtott az odalátogatónak.

Üres volt a horizont, egyetlen hajó, vagy ember sem merészkedett a vízre. Körülnézett, figyeli-e valaki, majd finoman letette magát a puha fűbe, ahonnan, mint holmi trónusról tekingetett a vad sziklákra, melyeket a hullámverés tört óriásdarabokra. Sok minden pihent ott, mindenféle „tengerész-holmi”, s a gyerek lankadatlan kíváncsisággal bűvölte őket a távolban. Volt ott törött üveg, fadarabok, régi ládikák, s drága kelme, helyenként még épnek tetsző bor is, de mind csupa mocsok, s teljességgel elérhetetlen. Hirtelen megakadt a szeme egy szextánson, amely az egyik kimagasló sziklán hevert. Arról a hajóról származott, amelyen édesapja utazott valaha, s amelynek roncsait partra sodorta a tenger azon a bizonyos napon. És azóta… Itt hever. Belepte az alga, el is törött. És soha, senki nem fogja többé már használni. Ami volt elmúlt, nincs többé, édesapjának keze nyomát már évekkel ezelőtt lemosták róla a habok…

Ahogyan az az idő is elmúlt, mikor még volt… Mikor még itt volt. Mert most már nincs sem velük, sem mással. Elment.

- Athair – suttogta halkan, s jobb kezét a levegőbe emelte, mintha lett volna ott valami, majd hirtelen visszahúzta. Nem történt semmi. Nem jött oda hozzá az édesapja, hogy csak kitaláció az egész, nem mondta, hogy él. Hogy ne sirassák, mert nem halt meg. Hogy csak…

Chris kezdte igencsak kellemetlenül érezni magát apukája holmijainak a társaságában. Mindenről ő jutott az eszébe. Mintha lenyelt volna egy fonalgombolyagot, úgy nyomta valami a torkát, ellepte a tehetetlen düh, amellyel nem tudott mit kezdeni, tudta, hogy már nem tudja megváltoztatni a megváltoztathatatlant… És mégis…

Könnyek szöktek a szemébe. Mennyire keveset volt itthon. Mennyire keveset törődött a családjával. Igazából alig ismerte. Mégis hiányzott neki, mégis szerette, és nem tudta elfogadni. Hogy meghalt. Miért? Miért tette ezt? Neki, a testvéreinek és az édesanyjának is szüksége lett volna rá. Hogy hagyhatta itt őket egyes egyedül, pénz nélkül, minden nélkül?

Felemelte jobb karját és letörölte csordogáló könnyeit. Nem volt szabad sírnia. Ő volt a legidősebb férfi a háznál, példát kellett mutatnia a kicsiknek, vagy legalábbis valamilyen utat, amelyen elindulhatnak. De nem tudott választani az ösvények közül, hiszen egyik sem volt járható, bármit is tesz, azzal csak rosszat csinál. Pedig milyen kicsi még! Szeretne nagy lenni, sok éves, hogy tudja, ilyenkor mit kell tenni, de alig volt még kilenc szegény és egyedül volt, egyes egyedül…

Ekkor léptek zaja hallatszott a távolban, ami felébresztette őt elmélkedéséből. Chris megfordult, s azonnal egy ismerős arcot pillantott meg. A lány kicsit volt, úgy nyolc év körüli lehetett, vállig érő, sötétbarna hajkoronát viselt, ami kedves keretbe foglalta tengerkék szemeit, s pirospozsgás, szeplős arcát.

- Szia. – köszönt bájosan a lány, majd óvatosan letette magát Chris mellé.

- Szia. – üdvözölte őt viszont a fiú, akinek nem igazán volt kedve bárkivel is szóba elegyedni, de azért mégis jól esett neki Eva Lynn társasága, aki valahogy kivételnek számított.

- Láttam. – mondta lágyan a kislány, teljes megértéssel a hangjában.

- De mit? – tudakolta Chris, aki a kérdés ellenére erősen gyanította miről beszél a lány, főképpen, hogy a falu felől látszott jönni. Régóta ismerte őt, mégis minduntalan meglepte, hiszen bizonyos napokon úgy tetszett, a gondolataiban olvas, kitalálja minden egyes szavát. Furcsa, biztosan tanulta valahol, meglehet az idegenek között.

- Az embereket. Szörnyűek, nem?

- De. – válaszolta a fiú, mindeközben mélyen eltűnődött azon, vajon az is éppen ilyen szörnyű-e, ha másoknak tartja a kívüllakókat.

- Azt hiszem jobb is itt ülni, mint a faluban. – mondta Lynn, miközben a távolba révedt. – Nagyon sok gonosz ember van ott. De errefelé…

- Szép. – mondta Chris, miután ő is sok örömét lelte a habok szemrevételezésében.

- Az. – szólt Lynn bódultan, szinte szerelmetesen.

- Ha egyszer felnövök, akkor én is hajóskapitány leszek. – jelentette ki büszkén Chris, aki sokat foglalkozott már a kérdéssel, majd felállt, előrelépett egy fél lépést, hogy aztán a sziklafal élén egyensúlyozzon oldalt kinyújtott karokkal. - Mint az apukám. – tette még hozzá, majd egy pillanatra olybá tűnt, elkomorodott kissé, rögtön visszább is lépett a hasadéktól.

- Én nem tudom, mi leszek, ha felnövök. – elmélkedett szórakozottan Lynn, miközben levegőben himbálódzó lábait figyelte.

- Lehetsz mosónő, de varrhatsz is, ha ahhoz több kedved van. – ajánlotta fel a fiú, miközben a tenger felé fordulva bamba kábulattal járatta szemeit a hullámverésen. – Mathair is sokszor eljárt a szabóhoz és néha még mosott is.

- Nem lehetnék inkább kalózlány? – kérdezte Lynn, s reménykedve pillantott Chris-re. – Nem akarok olyan lenni, mint a többi lány, az olyan unalmas!

- De azok hajókat fosztogatnak! Akkor pedig az én hajómat is ki kellene fosztanod. Gonosztevő akarsz lenni? – kérdezte a fiúcska, aki időközben visszaült a helyére.

- Nem! Én nem akarok rabolni. Én csak…

- De csak akkor lehetsz kalóz, ha gonosz vagy. Te nem vagy gonosz. Na, látod? Az emberek a faluban lehetnének azok. Hagyd meg nekik ezt a munkát.

- De… Ha nem lehetek kalóz, akkor mi legyek? Valami izgalmas tengeri munkát szeretnék, mint a fiúknak van.

- Akkor legyél te is hajóskapitány. A hajóskapitányok is egész nap vízen vannak, de nem rabolnak ki senkit.

- Jó, akkor én is hajóskapitány akarok lenni! Persze, csak ha nem baj, hogy ugyanaz leszek, mint te és… – ujjongott a lány, még fel is állt hozzá, majd a mondat végét hirtelen elharapva újra visszaült Chris mellé, aki ismét elmerült a tenger csodájában. – Nagyon hiányzik, ugye?

- Kicsoda? – kérdezett vissza a fiú, aki bár ugyanarra gondolt, könnyeit visszafojtva, megjátszott értetlenséggel meredt rá.

- Az édesapád… Nagyszerű ember volt.

- Athair?

- Athair. – mondta Lynn, tengerkék szemeiben őszintének látszó fájdalom csillant meg. – Imádta a tengert. Hidd el… Ő is így szerette volna… Hogy… Hogy a tengerben…

- Nem akart meghalni! – jelentette ki Chris erőteljesen, arcáról sugárzott a düh, a féktelen tettvágy, hogy tegyen valami lehetetlen, valamit, amivel csillapíthatja fájdalmát. – Neki még dolga volt itt! Vigyáznia kellett volna a családjára, és…

- Nem az ő hibája volt, hidd el! – próbálta csitítani Lynn, de ez minden akarata ellenére sikertelennek bizonyult. – Ha… - tette hozzá halkan fejét lehajtva, de nem bírta folytatni.

- Ha? – erőlködött Chris, dühösen intett egyet szőke fejével a lányka felé. – Akkor már mondd, ha egyszer elkezdted! Gyerünk! – tört ki belőle az eddig szívébe zárt harag, mit évek óta cipelt magában, gondosan elzárva azt a külvilág elől. Most úgy tűnt, mind a kicsi Evalynn-re szakad pusztító lavinaként árasztva el őt.

- Ha az én apukám lett volna csak fele olyan, mint a tied volt, akkor összetettem volna mind a két kezemet! – a lány felállt, s sírva fakadt, hangos kiabálása az egész parton visszhangzott. – Sőt! Én még annak is örülnék a helyedben, hogy egyáltalán ismertem az apámat! – tette még hozzá, mielőtt végigszaladt a partszakaszon, el, egészen addig, amíg el nem tűnt a semmiben, amíg az az apró fekete pont is, amit még látni lehetett belőle fel nem szívódott, s míg zokogását el nem nyomta a tenger moraja… 

* * *  

Sok esztendő elmúlt, mielőtt Christopher délre indult volna pénzszerzés célján, s íme, tizenhat éves, délceg ifjúvá cseperedett, mégis, mintha az a hét év mind egy pillanat műve lett volna. Lelke hiú álmokkal, reményekkel volt teli, s tettvággyal, hogy tegyen valamit, hogy helyre hozzon mindent, hogy segítsen… Persze sokat változott az idő folyamán. Míg régen gyenge volt, most magas és erős, dolgozni vágyó fiatalember, sármos, mint édesapja volt valaha, amivel percek alatt bárkit le tudott venni a lábáról. Szőke haját több helyen barnává színezte az évszakok múlása, de megmaradt vöröses fényűnek, melyet édesanyjától örökölt, s néha úgy tetszett, mintha még mindig az a szőke, kedves kisfiú lett volna, aki valaha volt. De mégsem. Talán csak zöldes szemei maradtak meg annak, s csak szelíd tekintete tükrözte régi önmagát, de egy-két balga pillanatban azért még fel-fel látszott tűnni arcán az a gyermeki, csalfa félmosoly, amelyet változatlanul hagyott rajta az idő.

- Mathair… Minden rendben? – kérdezte Kathleent, aki betegágyban feküdt, mint azt már közel egy éve tette, s a fiú minden törekvése ellenére sem volt hajlandó a gyógyulásra. Orvos nem volt a faluban, távolabbi helyről doktort hívatni pedig túl költséges lett volna nekik. Szegény család voltak ugyanis, az igazat megvallva, s életszínvonaluk a legcsekélyebb jelét sem mutatta az egykori középnemesi rangnak.

 - Igen… Azt hiszem. – mondta a nő bágyadtam, krétaszín bőrét megvilágította a beszűrődő nap fénye. Nem is csoda. Az ablakok szűkek voltak, de a tetőn nagyobb lyukak tátongtak, mintha ágyúgolyók szaggatták volna szét.

- Mathair… Valakinek segítenie kell rajtad. Talán, ha…

- Rád itt van szükség. – mondta a beteg egy alig látható, halvány mosoly kíséretében. Pontosan tudta már, miről is beszél a fia, többször szóba került a dolog az utóbbi hetekben.

- Nem, ez nem igaz! – tört ki Chris-ből az elfojtott gondolat. – Itt van Frank, Bill és James is. Ha jól tudom, éppen elég idősek már, hogy ápoljanak téged, és hogy fenntartsák magukat! Nem… Rám máshol van szükség…

- Nem hagyhatsz itt… Tudod jól, hogy te és a testvéreid vagytok az egyetlen vigasz számomra. Ha elmész, én… - ült fel Kate az ágyban, hatalmas, zöldeskék szemei, melyek eddig fénytelennek hatottak, most újra felcsillantak egy percre.

- Mathair… Sajnálom, de… Most az egyszer nem hallgathatok rád. El kell mennem. – jelentette ki a fiú, majd egy halovány mosoly kíséretében folytatta. - De ne félj, mire hazajövök, nagyon gazdag leszek. Elég gazdag ahhoz, hogy kifizessem neked az orvost, aki meggyógyít.

- Rajtam már senki nem tud segíteni. Nekem a lelkem beteg. És ez olyan betegség, amit semmilyen csoda-doktor nem tud kezelni. – hallatszott Kathleen elkeseredett hangja, de fia jól láthatóan nem figyelt rá, inkább tovább vázolta terveit:

- Délre megyek! Londonba, vagy bárhová máshova, ahol hajóra szállhatok! – Chris repdesett az örömtől, tisztán látta a jövőt, hogy mit fog tenni, s még azt is, ahogyan majd hazatér egy orvossal, aki meggyógyítja beteg szülőjét, a rengeteg pénzzel, a visszaszerzett családi hírnévvel.

- Nem, nem! Nem szállhatsz tengerre! Édesapád is… - mondta kétségbeesetten az asszony, majd hirtelen elhallgatott, s egy pillanatig úgy tűnt, egy apró könnycsepp csillan meg a szemében.

- Jaj, kérlek, ne sírj! Ő sem akarná. Nem akarná, hogy szomorkodj miatta. – próbálta Chris megnyugtatni őt, de nem sikerült neki, ugyanis a nő könnyei egyre sűrűbb egymásutánban hullottak a takaróra. Furcsa volt. Ilyenkor sosem látszott rajta semmiféle fájdalom, arca ugyanolyan rezzenéstelen maradt, mint annak előtt, csak sűrű könnyei adták jelét, hogy valami nincs rendben, s dühöngő férgek eszik gyenge szívét. Nagyon szerette. Ezt Chris is tudta jól. Apja is ezért hagyta el a szüleit, ezért lett inkább egy szegény, kelta asszony ura… - Azt hiszem a legjobb lesz, ha még ma elmegyek. – folytatta hirtelen elhatározásra jutva, majd előkereste bőrtarisznyáját, és ételt, italt, illetve ruhaneműket kezdett belepakolni. Nem volt sok ruhája, csak néhány tiszta ing és két nadrág – mind Mathair munkája. Egészen újak voltak, makulátlanok, nem volt rajtuk még csak foltozás sem.

- Ne, ne, kérlek… Fan istigh Chris! Le do thoil…

- Mathair, megesküszöm neked, mindenre, ami szent, hogy mire visszatérek, fregattkapitány leszek! Visszaszerzem apám elvesztett hírnevét, és a tiédet Mathair, a tiédet is! Senki nem fog többé „úgy” nevezni! Meggyógyulsz és többé nem lesz semmi baj, ebben biztos vagyok! – vetítette előre a fiú kezeivel lelkesen hadonászva, miközben egy régi bőrbatyut kotort elő a sarki fadobozból, majd lendületesen belepakolta a már kikészített ingeket és nadrágokat.

- Chris, te mit csinálsz? – kérdezte meghökkenve Bill, az egyik iker, aki akkortájt nyitott be a szobába.

- Pakolok. – válaszolt az közönnyel a hangjában, miközben egy nagy darab kenyér és egy ivóvizes kulacs landolt a batyu mélyén. – És… Ne is próbáljatok lebeszélni erről!

- Miről? – értetlenkedett Billy, aki továbbra sem lépte át a küszöböt, az ajtófélfának támaszkodva figyelte az eseményeket.

- Arról, hogy elmenjek. De ezt tudod is. Sőt, szerintem a helyemben te is pontosan ugyanezt tennéd! – mondta Chris, sokkal inkább magának amolyan vigaszféleképpen.

- Nem fogod őt megtalálni… - morogta az iker karba tett kézzel.

- Kit? Te miről hadoválsz?

- Tudom, hogy őt keresed, de hidd el, nem fogod megtalálni. Őt már nem találja meg senki.

- Athair-ra gondolsz? – Chris felkapta a fejét, s lassan hatalmába kerítette a jeges révület.

- Athair már soha többé nem jön vissza. Gondold végig! Ha eddig nem tette, akkor vagy nem tud visszajönni, vagy nem akar. – Bill szemeiből sütött az elvakult harag, amit az apja iránt kezdett érezni az utóbbi időben, s Chris bármennyire is szerette Athair-t, egyszerűen nem tudta figyelmen kívül hagyni öccse logikus gondolatmenetét, s legfőképpen, hogy eleve jó irányba terelte a beszélgetést, amikor erre az emberre kérdezett rá.

- Ha visszajön…

- Nem fog, ne is keresd. Hagyd őt úgy, ahogy volt! Holtan.

- Nem keresem. Nem azért vágok neki ennek az útnak. Nem miatta… - Chris idegesen újra pakolászni kezdett, először kivett pár dolgot a táskából, majd egyenként vissza is dobálta őket.

Vissza a főoldal-ra!
Tovább a 2. fejezet (2.)-re!
Vagy vissza a regényes részlegre!