Mindig örültünk neki, ha hazajött, habár igen ritkán volt rá módja, hiszen elfoglalt ember volt, igazi vándor, utazó, lelkében szabad és nemes, ruházata is mindig kifogástalanul tökéletes, pontosan úgy, ahogyan aznap láttuk, amikor újra feltűnt egy aprócska pont képében a távoli homályban.

Délidő volt, a nap ragyogóan sütött, mi pedig izgatottan tömörültünk az ablaknál, csakhogy láthassuk őt, amit már több hónapja nem tehettünk meg, s egymást lökdösve igyekeztük kivenni az alakját, hogy megbizonyosodjunk róla, tényleg ő jött-e, hogy nem csak egy délibáb, vagy valaki, aki velünk próbál csúf játékot űzni.

De nem. Amint felismertem tiszta, barna mellényét és a hozzá társuló, kifogástalan járásmódot, amelyről egész Angliában csak ő volt ismeretes, gyermeteg szívem izgatottan kezdett dobogni, lábaim pedig hevesen az ajtó felé indultak, hogy apám elé száguldhassak szélsebesen, hogy megöleljen, hogy lássa, mennyire hiányzott is az ő kicsi fiának.

- Ne, ne, ne! - kiáltott rám anyám hangját suttogóra fogva, s hirtelen abbahagyva az edények tisztítgatását, amit eddig végzett, de kezéből még a kendőt is kiejtette izgalmában, majd kapkodni kezdett ide-oda, mintha sietős dolga lenne.

- Miért? - kérdeztem lelombozódva, én is suttogva, ahogyan ő tette, s kérdőn nézve rá, hátha kapok választ.

- Mert nem szabad! - mondta nekem. - Mindjárt benyit ő csak...

Ekkor valaki lenyomta a réz ajtókilincset, s kinyitotta a nagy faajtót, amitől alig néhány lépésnyire álltam, s én csak figyeltem őt mozdulatlan, dermedten a meglepettségtől, amint megérkezik sajátságos nemességében és hatalmasságában, a hőst, a példaképet, figyeltem, amint teljes szívéből mosolyog, s köszön, kis keménykalapját felemelve, majd a fogasra helyezve elegánsan.

Csönd volt, halálos csönd, némaság honolt Mathair-on és rajtunk is, de Athair sem szólalt meg, csak állt délcegen, mint a megmentő, az apa, aki van és még sincs, s most visszatért, mintha nem is élt volna ezidáig, csak emlékképe vésődött elménkbe kitörölhetetlenül.

- Vártunk már. - szólalt meg végre anyám mosolyogva, majd Athair nyakába ugrott és sírva fakadt. - Miért maradtál távol ennyi ideig? Hát már nincs is szükséged ránk? - kérdezte sűrű könnyfátylán át, amiben ha nem vigyáz, meg is fulladhatott volna, s szorosan kapaszkodott férjébe, mintha soha nem akarná őt elereszteni.

- Ne haragudj kérlek! - mondta ellágyulva, miközben kezéből kiejtve a sétapálcát erősen magához ölelte édesanyámat, majd eltolta magától, s keserűséggel az arcán a következőket tette hozzá: - Sajnos csak három napig maradhatok... De megígérem, hogy soha többé nem leszek oda egy hónapnál tovább.

- Egy hónap? - kérdezte megrökönyödve az egyik iker, Bill, vagy James, akiket sohasem tudtam megkülönböztetni, hiszen csak a hangjuk volt eltérő, így egészen olyanok voltak, mint két tojás. - Én nem tudok annyit várni!

Apám kacagni kezdett, s az ablakhoz lépve ölébe kapta a kicsi gyereket, hogy szemük egy vonalba essen, majd csókot nyomott a homlokára: - Miért ragaszkodsz ennyire hozzám? Hiszen fél évig felétek se néztem! Hanyag vagyok, felelőtlen, rossz apa, tudom jól.

- Nem baj. Azért szeretlek. - mondta az öcsém bazsalyogva, s továbbra is ámulattal nézve a férfire, akit példaképnek tartott, legendának, aki olyan volt számára és számomra is, mint egy isten, akiről tudjuk, hogy van, akire felnézünk, aki becsületes és őszinte mindig, akinek aranyszíve van, mégsem láthatjuk őt soha. És most végre... Itt volt.

- Én is szeretlek titeket! Ti vagytok nekem a minden! - tette hozzá, s szinte úgy tűnt, kötelességként, vagy talán, hogy behozza szülői feladatainak elmulasztását, majd beljebb lépett a konyhába, s alaposan körülnézett. - Itt még mindig nem takarít rendesen senki. - kritizálta Mathairt hümmögve, még mindig mosolyogva.

- Látom mit sem változtál, de nyugodj meg, igyekezni fogok! - rázta a fejét rosszallóan anyám, s elégedett vigyorral az arcán, tudván, nem érdemes neki ellentmondani, nekitámaszkodott a konyhaszekrénynek, amíg apám egyenesen a szomszéd szobába nyíló ajtó felé vette az irányt velem és az ikrekkel együtt.

A szomszéd szoba kicsi volt, nem volt odabent más, csak egy régi ruhásszekrény, egy gyermekágy (benne a legkisebb fiú, Frank, aki még nem volt egy éves sem), egy kisebb komód és egy ajtó, ami a szomszéd helyiségbe nyílt. Athair a komód szélére ült, én az ölébe, a két iker pedig a földre telepedett le.

- Jól vigyázz az édesanyádra, amíg nem vagyok itt! - súgta nekem, lévén én voltam a legidősebb, legalább hat éves, s talán a legfelelősségteljesebb is a három fiú közül. - Látod milyen jó lélek, még akkor sem haragszik, ha a munkáját becsmérlem. Más feleség már rég páros lábbal rúgott volna ki. - kicsit elpirult, majd látván, hogy nem tudok neki mit mondani elővette a pipáját, belegyömöszölt valami furcsa növényt, s meggyújtotta, hogy aztán barátságosan pöfékelni kezdjen, pontosan úgy, mint meséléskor szokott. - Hogy tetszik az iskola? Anyád megírta nekem levélben, hogy a szomszéd faluba jársz.

- Óh... Hát... - nem tudtam megszólalni a meglepettségtől, ami azóta uralkodott el rajtam, hogy belépett az ajtón, lehetetlennek tűnt, hogy hazajött, mintha csak holmi illúzió lett volna, vagy varázslat, bűbáj, talán egy szép álom, amelyből hamarosan felkelek, s szétnézve a szobában nem találok majd ott senkit.

- Látom, nem nagyon tárgyalsz velem. Persze megértem, nagyon sokáig voltam távol, csoda az is, hogy egyáltalán még emlékszel rám...

- Nem, nem, nem! - csak ennyit tudtam kinyögni, semmi mást, hirtelen megilyedtem, hogy talán azt gondolja rólam, hogy nem szeretem már.

- Tudod, majd ha egyszer nagy leszel, legalább tizenhét éves, elvihetlek magammal, persze csak ha szeretnéd. - ajánlotta fel nekem, miközben otthonosan folytatta a pöfékelést.

- Komolyan? - kérdeztem az ámulattól kikerekedett szemekkel.

- Hát persze! Mindőtöket magammal viszem, ha elég idősek lesztek, még anyátokat is, ha nem lesz ellenére. Vagyis... - itt szünetet tartott, s olybá tűnt, kissé elgondolkozik. - A két kedvenc fiamat biztosan elviszem.

- Két kedvenc? - tört ki az egyik ikerből a kérdés, majd megrökönyödve meredt maga elé, mire a másik izgatottá vált, s kiegészítette testvérét: - Ki az? Ki az? Én, ugye?

- Az a két kedvenc fiam, akik a legszebben terítik meg az asztalt az ebédhez! - kacsintott huncutul, majd mind a hárman kisiettünk az ajtón, mire Mathair bement azon, s magára is zárta iziben, persze ezzel mi mit sem törődtünk, hiszen mind azon voltunk, hogy minél szebben elvégezzük a ránk kiszabott feladatot.

Az ikrek, miután felkerült az asztalra a terítő, a munkát az egyik oldalon kezdték, én a másikon, de hamar rájöttünk, hogy többre jutunk, ha együtt dolgozunk, megbeszélve mindent. Legjobbnak látván én csinosítgattam ki a terítéket, míg ők mindennek megtalálták a helyét, s úgy fél óra múlva csillogott villogott a kiskanál, az üvegpoharak ragyogtak, a porcelántányérok hófehérek voltak fáradtságos munkánk eredményeként, mikor berontottunk az ajtón, közölvén Athair-ral, hogy elkészültünk. Akkor már nem pöfögött, eltette a pipát valahová, anyám ugyanúgy ült az ölében, mint én ültem néhány perce, s valami nagyon komoly dologról beszélgettek, valami "felnőtt dologról", amit akkor még nem érthettem.

Apám arca paradicsom-piros volt, mikor meglátott minket, úgy tűnt kissé, mintha meg is felejtkezett volna rólunk, de ügyesen kivágta magát, mint mindig:

- Akkor fiúk, lámcsak lám, ki akar velem hajókázni? - mondta kedélyesen, majd felállt, s kiindult a konyhába, ahol már ott díszelgett dolgos kezünk munkája. - Nahát! Ez csodálatos! - dícsért meg végül mindket, s nekünk közben megállt a szívünk, majd azok nyomán, amiket ezután tett még hozzá, mintha egészen a fellegekben jártunk volna, s nem csak úgy, általában, hanem teljesen, egészen és onnan lehozhatatlanul. - Ezek aztán az én fiaim! Látjátok? Ha összedolgoztok, akár még ilyen szépet is tudtok alkotni, legyetek bármily kicsik is! - s mosolygott, majd letette magát az asztalfőre, ahová kifejezetten neki terítettünk.

- De akkor kik a kedvenceid? - kérdezte az egyik iker (talán James, ez a kérdés inkább rá vallott, ő még Billt is lekörözte virgoncságával, hihetetlenül eleven gyerek volt).

- Viccelsz? Hiszen mindannyiótok a kedvencem! Nem is tudnék közülteket választani. De az az igazság, nem is akarok.

Lassacskán anyám is előkerült a tűzhely mögül, miután mindannyian helyet foglaltunk (még a kicsi Frankot is felültettem magam mellé egy székre), s a sűrű gőzfelhő mögül egy hatalmas, díszes lábossal érkezett az asztalhoz, majd azt letéve középre ő is helyet foglalt.

- Mi ez? Jó illata van. - kérdezte apám egy kacér bókot is elrejtve  felszólalásában gondosan, majd a merőkanállal szedett magának a barnás levesből.

- Sárgarépa leves. De nemcsak répát raktam bele, hanem marhahúst is, tudod, a kis borjú. Nemrégiben vágtuk le, nagyon finom a húsa. - magyarázta anyám.

* * *

- Ne, ne! Engem ne, de tényleg! Ez… - rikoltozott kétségbeesetten, arca fehérré vált, mint a márvány, szemeit tágra nyitotta a félelemtől, miközben kezeivel elutasítóan gesztikulált, majd hirtelen elhallgatott, nagy levegőt vett (látván az őt kísérő, hol szigorú, hol reménykedő tekinteteket), s halkan ezt mondta: - Lássunk neki.

A szobában továbbra is csönd volt, kínos és gyötrelmes, senki sem moccant, egy emberként várták az utasítást, amely vezető híján nem látszott megérkezni.

- Ann… - szólalt meg végül Emma, aki kérdően nézett a lányra. - Kérlek! Segíts rajta! Azt mondtad…

- Tudom, hogy mit mondtam, és… - darálta Ann gépiesen miközben elgondolkodván a lába elé meredt, majd hirtelen elharapta a folytatást.

- És? - kérdezte őt Lilith, aki tetemes kíváncsisággal figyelte az eseményeket.

- Tudom a dolgom. - hallatszott az elszánt kijelentés, majd a lány felemelt fejjel kilépett a körből és elhagyta a szobát.

- Szerintetek? - nézett végig az ottmaradtakon a nő, hangja magas és vékony volt a megilletődöttségtől, amit nem is csodált senki, hiszen ők is hasonlóan éreztek a történtek nyomán.

- Szerintem most valami olyan dolgot csinál, amihez mi nem értünk. - suttogta Haime, s tágra nyitott szemeit kíváncsian járatta végig a lányokon, mivel - holott évek óta ismerte őt - még számára is rejtély volt Ann viselkedése, s ezt szerinte talán a számára is átláthatatlannak és megérthetetlennek ítélt boszorkányság okozta.

- Varázsol? - tudakolta Lilith, mintha egyazon dologra gondoltak volna.

- Meglehet…

Nem, nem, ez nem lehet! Ő soha, semmiféleképpen nem fogja ilyenféle dolgokra adni a fejét! Túlvilági ügyekbe soha!

Csak futott és futott, minél messzebb, amerre csak lehetett, a pocsolyák, melyekbe útközben lépett, sáros foltot hagytak a nadrágján, s azt a hideg víz a térdéig teljesen át is nedvesítette. Fázott már, de mit is várt, télvíz idején, az ónos esőben, kabátja és sálja a lakásban maradt visszatérésének biztos zálogaként.

- Még mindig nem jön… - türelmetlenkedett Emma, aki már el is indult az ajtó felé. - Mi a…

- Várjál már, még megzavarod! - kiáltott rá a nő, s azonnal megfogta a karját is, nehogy elérje a kijáratot.

- Jaj Ann, ne mondd már, hogy ennyi… - sietett az ajtóhoz Haime, erőteljesen ki is nyitotta azt (még mielőtt a hölgy észbekapott), hogy megnézze, mi folyik annak túloldalán. - Ann? - kérdezte nyakát nyújtogatva, majd mikor tudomására jutott, mi is történt, kiabálni kezdett: - Ann!

- Tudtam, hogy meglógott!

- Ez nem lehet igaz! Nem, nem ez… - sóhajtotta Ann kifulladva valahol a betonrengetegben, amelybe a külvárosból jutott, majd letette magát az üres buszmegállóba, amelyet elsőként lelt, s használt menedékként. A hajából és ruhájából csöpögő víz benedvesítette a padot, arcát eltakarta néhány nagyobb, szemébe lógó, kusza tincs. -  Ezt mégis hogy gondolták?

- Én tudtam, biztos voltam benne!

- Jaj Lilith ne zsörtölődj már! Inkább gyorsan kerítsük elő! - korholta le Haime, majd egy-két gazella-szökkenéssel kint is találta magát, s rögtön követni kezdte a sárban hagyott, aprócska lábnyomokat.

Ann Julia kíváncsi szemekkel nézett hátra a maga után hagyott nyomokra, s kissé elkeseredve nyugtázta magában, valószínűleg hamarosan elkapják, s vissza is viszik a tett helyszínére.

Hova menjen most? Merre tovább?

Az égen közben egyre csak nőtt a fekete-felhősereg. Úgy látszott, a zivatar is ellene van a nap diadalának, mintha ezzel is csak az alatta ülő barna lányt akarta volna kínozni, aki egyre jobban reszketett a cudar hidegtől.

            Váratlanul felállt, mintha csak valami elméjébe hasított volna, majd sebesen megcélozta a bal oldalt húzódó járdát, s nyílegyenesen, határozott léptekkel kezdett menetelni.

            - Gyere már Lilith, így sosem lesz meg! – kiáltott hátra Haime, aki ifjú atléta lévén remekül bírta a futást, s néhány perc alatt eljutott a buszmegállóig, ahol rövid ideje még Ann ücsörgött nyugtalanul.

            - Hagyj itt, már nem bírom! – hörögte a szőke, miközben oldalát fogva nekidőlt az egyik épület falának.

            - Akkor maradj itt, hamarosan előkerítem és visszajövök! – nézett vissza Haime még egyszer, s mire ismét előrefordult, feltűnt előtte a távolban egy apró, ismerős alak, aki vézna volt és alacsony, mégis oly határozottsággal tört előre, hogy bármelyik férfi megirigyelhetné. - Ann! – szólt utána, majd felé is kapott, s hihetetlen iramban kezdett száguldani a célpont irányába.

            Persze amaz is rohanni kezdett, rakoncátlan hajfürtjeit hátra-hátradobva, minden erejével utat törve magának a felhőszakadásban.

            - Úgysem kapsz el! - visította hátra Ann, miközben nevetett, s csak futott tovább egyenesen, száguldott, néha-néha megcsapta arcát a csípős szél hidege. Kóka bőrén láthatóan ott is hagyta keze nyomát.

            - Pedig igencsak előnyben vagyok. – kuncogta Haime, miközben egyre csak csökkent a közte és Ann között lévő távolság. – Hoppá. – mondta végül, miután erőből megkarolta a lányt.

            - Hoppá bizony. – tört ki abból ironikusan miközben levegőért kapkodott, majd akaratosan hozzátette: - Úgysem viszel vissza.

            - De úgyis. – vágta rá Hannah, majd lassan mosolyra húzódott a szája. – Még megfázol.

            - Már megtettem. – nevetett Ann.

* * *

Az öreg hölgy mellett egy férfi is állt, aki úgy vele egykorú lehetett, mégis erőteljében volt még hatalmas, széles vállaival, eltöltött esztendeit azonban nem is tagadhatta volna le, ugyanis a hajába vegyülő ezüst-szálak és a homlokán húzódó mély barázdák egyből elárulták volna emberöltőnyi korát.

- Kezét csókolom. - köszönt Lynn, mikor megállt urával az idős pár előtt. - Meg tetszik ismerni? – kérdezte udvarias kedvességgel, majd miután látta, az asszony nem viszonozza tekintetét, inkább szertenézett az egyébként meseszép, dombos, falusi tájon,

Az idős hölgy mögött álló kunyhóban zajlott az élet, három fiatal fiú sürgött-forgott, egyikőjük egy kerti kapával a kezében irtotta a gyomokat, egy másik, szalmakalapos fiú, aki úgy tűnt, tökéletes képmása volt az előzőnek pedig virágokat ültetett a párkányon, mikor egy harmadik, kisebb fiú jelent meg a nyitott konyhaablakban, aki nyakát nyújtogatva figyelte az új jövevényeket. Ekkor a többi is félbeszakította teendőjét, s a kezében maradt eszközzel a vendégeket kezdte kémlelni kíváncsian.

- Nem, nem, igazán sajnálom gyermekem, de nem ismerem magukat. - darálta fejét csóválva, szinte elzavarva látogatóit az idős asszony, majd megfogta ura karját és tüntetően elindult vele a ház bejárata felé.

- Kérem néni, ne tessék elmenni! - szólt utána Lynn, miközben kezével oda is kapott a levegőben, mintha meg tudná őt állítani, majd letörten le is eresztette, s úgy tűnt, újra meg akar szólalni.

- Várj anyám! Én ismerem őt! - nézett a nőre az eddig kapáló fiú, aki ekkor leejtett a kezéből mindent, s intett szülőjének, hogy várjon még, majd odalépett a lányhoz. - Igen. Én tudom, hogy ki vagy. Te vagy az a lány, akivel Chris olyan sokat beszélt. Lynn, ha jól emlékszem.

- Lynn. – mondta az bólogatva, arcán a siker boldog mosolya terült szét, fénytelen, tengerkék szemei hirtelen ragyogni kezdtek.

- Többször láttalak titeket a fánál… De őt? – a fiú itt Jim-re mutatott, s kérdő pillantásokat vetett rá. – Rá nem emlékszem.

- James Waither. – mondta Jimmy buzgón, s bujkáló mosollyal a szája sarkában megszorongatta a fiú jobbját, aki szemmel láthatóan még mindig nem sokat értett az egészből.

- Bill Shuffle. – mondta az, egy kicsit kevesebb lelkesedéssel.

- Tom… izé Christopher, a bátyád ügyében jöttünk. – tette hozzá Jimmy sietve, talán azért, nehogy később ne legyen lehetősége szóhoz jutni.

- Mit tudnak maguk a fiamról? – kérdezte Kathleen rátartian, a fölényesség egyértelműen kicsendült a hangjából. – Mit is tudhat bárki róla?

- Mi nagyon közeli hozzátartozói vagyunk a néni fiának.

Lynn még mindig rezzenéstelen arccal ült a kanapén, s pillanatokig nem bírt mozdulni, furcsa, földöntúli érzés kerítette hatalmába, amint Jimmy-t hallgatta, s a percek haladtával egyre biztosabb is lett a férfi igazában.

- Igen, tudom. - vágta rá elgondolkodva, arca fehér volt, mint a kréta, így szinte világított a szoba félhomályában.

- Gyűlöl. De meg is értem, a helyében én is ezt tenném. Neked pedig tudnod kell: ezt most már mi fejezzük be helyette. - a férfi arcát alig lehetett felismerni, ugyanis fátyolként borította be őt a sötétség, míg fejét támasztva könyökölt a kopott konyhaasztalon.

Tom a sarokban állt, s fortyogott benne a düh, nemlétező erei lüktettek a hévtől, ahogyan jobb kezét ökölbe szorította. Szíve szerint ordított volna egyet, csak hogy leadja azt a hihetetlen energiát, ami akkor termelődött benne, mikor először tudomást szerzett a dologról néhányszáz kilométerrel arrébb. Szeme izzott, fogai csikorogtak, s ha Jimmy éppenséggel nem róla beszélt volna az elmúlt percekben, nagy valószínűséggel már régen kínhalált halt volna a lehető legszörnyűbb és legfantáziadúsabb módokon egy lélek által. Nehéz is volt türtőztetnie magát, de kíváncsi volt az utolsó szavakra, melyek ebből a magát embernek nevező teremtményből hangozhattak el.

- Evalynn... Nem lesz könnyű, de befejezzük. Mi ketten.

- A jó büdös kurva anyádat James! Megöllek! KINYÍRLAK! MEGHALSZ TE ROHADÉK, TE MOCSKOS, TE ÁRULÓ!!! - bömbölte Tom, aki Jimmy nyugodt, suttogó szavaira nem bírta tovább türtőztetni magát, s dühöngő bikaként indult meg felé fújtatva, a harag elborította elméjét teljesen, nem létezett Lynn-en és a barátja árulásán kívül más számára akkor.

- Ne haragudj rám! -  kiabált Jim, s hátrafordult. - Nem az van, ami látszik! - Tom elcsodálkozott, mi több, egész elbotránkozva meredt rá, mivel a férfi immáron farkasszemet nézett vele, s úgy tűnt, látja is teljes valójában.

- Dehogyisnem! Még védeni mered magad? Még van képed védekezni? - sziszegte fogai között, de azért igen figyelemreméltónak találta, hogy Jimmy ilyen határozottan és pontosan reagált a jelenlétére.

- Ne haragudj. - nyögte, s kezével eltakarta az arcát. - Bűnös vagyok, tudom jól. De ez az egyetlen mód rá, hogy rendbe hozzam, amit neked nem sikerült. - Tom dühe kissé csillapodott, így lehajította magát a barátjáé melletti székre, majd tekintete a vele szemben ülő Lynn-re tévedt. - Majd meglátod. De hidd el, nagyon fogok rá vigyázni, hogy ne essen bántódása. - Tomot mintha fejbe vágták volna, úgy hasított elméjébe a gondolat, minden dühe megrökönyödéssé alakult át a percen, amint végigjáratta tekintetét a lányon. A lázadó. A bigott kelta, aki mindössze egy törékeny nő, s aki mindenáron teljesíteni szeretné a kelta álmot. Azt az álmot, amely több ezer harcos katonának nem sikerült. Őrült, mint az anyja volt, egy tébolyult, egy meggondolatlan. Ezért szeretett bele.

- Oh, egek ura! - kiáltott fel, amint elöntötték az emlékek, miként indult utána a síkságon át, s gyalogolt két teljes évig egymaga, hogyan ment volna el egy útra a kalózokkal kiskorában, miként ragaszkodott hozzá, egy koldusszegénységű matrózhoz, ahelyett hogy keresett volna magának egy gazdag kelta férfit.

- Én mindent rendbe hozok! Ígérem neked! - szabadkozott Jimmy, kinek keze még mindig eltakarta az arcát, amely tűzvörös volt, s jobban megfigyelve őt közel sem hasonlított a Tom által eddig megismert emberre. Valami hiányzott róla, s emiatt egész lényegében megváltozott. Valami… Valami, ami hosszú éveken át hozzá tartozott. A mosolya.

Vissza a főoldal-ra!
Tovább a részletek 3.-ra!
Vagy vissza a regényes részlegre!