- Köszönöm szépen, viszlát!

Június közepe volt, az utcákon kellemes meleg, s a város könyvtárának épülete délcegen magasodott Ann Julia hátrafelé sassézó, kedélyesen integető alakja felé. Görkorcsolyázva érkezett, ami azt illeti, s kissé nehezére esett neki letotyogni a hosszú lépcsősoron, amely visszavezette őt a fák alatt húzódó aszfaltra. Mikor végre földet ért is nehéz volt számára megtartani egyensúlyát, s ennek legfőbb oka az a féltucatnyi lexikon volt, amelyet a könyvtárból hozott el nagy örömére.

A levegő friss volt, az utca kihalt, egy lélek sem járt arrafelé, mikor megindult a hazafelé vezető útvonalon, s nagy buzgón belelapozott a kupac legtetején lévő, fekete bőrborítású tudománytárba.

- Milyen szép! – sóhajtotta, miután ujjait végigjáratta a lapokra festett díszes ábrákon, amelyek többnyire kelta szimbólumokat és ruházatokat ábrázoltak.

Az ég kék volt, rikítóan kék, egy szál felhő sem volt az égen, s vidáman mosolygott a nap, miközben lépteit gyorsítva haladt el a lakótelepi házak árnyékában.

* * *

 A szobában kellemes meleg, a kis, ódon faasztal összevisszaságban hagyott, kitépett papírlapokkal és régi könyvekkel megrakva düledezett a félhomályban.

„A boszorkányok két fő csoportra oszthatók, melyek közül az egyik a fehér boszorkányok, a másik pedig a sötét boszorkányok csoportja. A fehérek alapvető ismertetőjegye, hogy fehérmágiát (védekező, vagyis nem öncélú varázslást) alkalmaznak, míg a sötétek fekete mágiát (támadó, vagyis öncélú mágiát) használnak.

Egyes ismeretforrások szerint a sötét mágiával foglalkozó személyeket a középkorban boszorkányoknak hívták, míg a fehéret használókat javasasszonyoknak, a mai wicca varázshasználók azonban a boszorkány fogalmát kiszélesítve a fehér mágiát űző egyéneket is ezzel a névvel illetik, persze megjegyezve az előtt mágiájának besorolását.”

Olvasta az asztalnál roskadozó Ann Julia, szemei lilásak és beesettek, haja kócosabb volt, mint valaha, s nem bírván tartani a fejét egyik kezével támasztotta azt meg a homlokánál hanyagul.

            - De hisz ezt már tudom. – mondta elcsukló hangon, majd átfutotta a papírlapot, s elégtétellel nyugtázva, hogy nincsen rajta semmi új vagy ismeretlen, előhúzott a könyvkupac alól egy újabb darab papirost. – Az árapasztó bűbáj. – olvasta fel hangosan a következő fecni nagy, szálkás betűkkel írott, szintén ismerősen csengő címét, majd elmosolyodott. – Áh igen. Stadhfaith sé tuile. – nyögte kuncogva, majd kissé megborzongott a hirtelen rátört emlékektől. Annyira hihetetlen volt az egész, annyira álomszerű, mintha meg sem történt volna. Mégis félelmetes és elbűvölő.

            Újra a könyvek felé kapott, s elővett az egyik alól egy újabb kitépett oldalt, majd tudásszomját kielégítvén mohón böngészni kezdte.

            „Szellemfogás, fekete mágia. Pontban éjfélkor (és lehetőleg teliholdkor) végzendő, felső közép szintű rituálé. Hasznos lehet, ha egy túlvilági személyt akarsz a szolgáddá, tanácsosoddá tenni vagy a varázserejét akarod felhasználni. A rituáléhoz szükséged lesz két darab égő gyertyára, egy pohár szentelt vízre, egy apró tárgyra, amit mindig magadnál tudsz tartani  (ideális lehet erre a célra egy medál),  illetve az erővonalhúzás közép szintű fehérvarázslat pontos ismeretére. A rituálé elvégzéséhez a megfelelő időben állj meg egy olyan helyen, ahol nincs huzat sem tükör, majd húzz erővonalat magad köré kartávolságban, s az erővonal mentén csepegtess szét szentelt vizet! Ha ez is megvan, már csak a két égő gyertyát kell letenni magad elé, leülni a kezedben a tárggyal, amibe a lelket akarod zárni és várni pontosan éjfélig, amikor a következő varázsigét kell elmondanod: Taibhsechuimhne! Tipp: a rituálét ajánlatos szellem lakta helyen vagy kísértetkastélyban végezni! Figyelmeztetés! Egy lelket nem tudsz a varázserődet meghaladó ideig a tárgyban tartani, mert kiszabadul. Ha ez mégis megtörtént, el kell végezned a szellemhárító mágiát, ami a 142. oldalon található.”

            - Hmm. Ez roppant érdekes… – mondta Ann, miután a kézirat végére ért. – De vajon… - ekkor akaratlanul is saját, már évek óta a nyakában függő medáljára gondolt, fel is emelte, hogy megnézegesse alaposan. – Talán nem. – jelentette ki a lánc alapos végigmustrálása után, miután úgy döntött, nem lapul benne szellemlény, majd a kupac tetején lévő, hatalmas méretű könyv után nyúlt hevesen.

            - Ann! – hallatszott a kiáltás a lakás másik feléről. – Gyere csak! Be kellene vásárolni, apád, meg én és te is jönnél… Persze csak ha nem vagy belemerülve a tanulásba nagyon.

            Ann halálra rémült a kiáltozás nyomán, mintha csak most tudatosult volna benne igazán, hogy rajta kívül még a szülei is itthon vannak. Először nem mozdult, csak dermedten meredt maga elé fel sem fogva a helyzet kockázatosságát, majd eszeveszetten kezdte összedobálni a könyveket és iratokat az asztaláról, s olyan sebesen tömködte be őket a fiókba és az ágy alá, amilyen teljesítményt produkálni csak egy jól felkészült futó lett volna képes.

* * *

- És… Mit fogsz csinálni, ha már elfogytak az álmaid? – kérdezte Haime érdeklődve, közben szemeivel kedélyesen végigpásztázva az erkély alatt húzódó, hangulatos ligetet.

- Ezt… Ezt most miért kérdezed? – Ann úgy tűnt, nem érti a kérdést, s igazából azt sem, mi ösztönözhette a lányt annak megszületésére.

- Mert egyszer valaki tőlem is megkérdezte és nem tudtam neki mit felelni. – felelte Haime vállhúzogatva.

- Jó, jó, de hogyan fogyhatna el egy álom?

- Hát… Úgy értem, ha mind teljesült. – ráncolta szemöldökét Hannah, majd elgondolkodva az égre tekintett. - Ha már egyetlen icike-picike álmod sem maradt…

- Olyan nem lesz soha. – vágta rá Ann rendületlenül, közben félmosolyogva, majd vágyakozva felkönyökölt az erkély korlátjára.

- Dehogyisnem.

- Nem, nem lesz soha. – ellenkezett a másik. - Vagyis… - itt megállt, s merengőn tekintett az alant húzódó erdőre. - Azért nem lesz soha, mert ha minden álmom teljesülne, találnék magamnak újakat, amiket valóra válthatok.

- De ez mire jó?

- Az égegyadta világon semmire. Talán csak arra, hogy az én álmaim beteljesülése hozzásegítsen másokat az ő álmuk beteljesüléséhez. Aztán az ő álmuk segítsen valaki mást. – mire Ann monológja végére ért, rossz érzés fogta el azzal kapcsolatban, amit ez előbb elmondott, mintha nem azok a szavak csúsztak volna ki a száján, amelyekkel ő át tudta volna adni másnak az álmokról vallott nézetét, vagy egyszerűen csak tág, mindent betöltő, szabad gondolatai kissé feszesen érezték magukat a szavakban, amelyek határokat szabtak azoknak, mintha lélegezni sem engedték volna őket.

- Akkor ennek mégis mi értelme? – bukott ki Haime-ből a kérdés, pontosan úgy, ahogyan az Ann ezek után várta.

- Semmi. – bökte ki végül az válaszként, miután egy percre elgondolkodott, vajon mi értelme is van földi létének.

- Talán, mert ezzel tanulsz.

* * *

Amikor vele volt, forróság öntötte el egészen, olyan, mint a legtikkasztóbb júliusi nap csókja, de közben lábai remegtek a hideg, fagyos széltől, amely az arcába csapott hirtelen. Fájt a gyomra, ugyanakkor csiklandozta is lágyan, miközben doromboló macskaként leste a további tüneteket, melyeket a fiú jelenléte okozott.

Mert figyelte. Mert élvezte. Mert imádta minden cseppjét a vele töltött időnek, s mintha sasszárnyakon repült volna az olyankor, míg ha nem volt mellette, éjszakája, s nappala értelmét vesztette, mintha csak egész élete foszlott volna egy hatalmas, minden behálózó, lényegtelen űrré. Éhes volt, pedig alig múlt ebédidő. Szomjazott, pedig akkor koppant az asztalon az üres vizes pohár. Fáradsága végtelen volt, holott naphosszat csak róla álmodott szépeket, s semmi sem érdekelte vagy szórakoztatta, minden komoly dolog apróságnak, s örömtelennek tűnt neki… Nélküle.

Ilyenkor égett a szíve, s mérhetetlenül csak arra vágyott, hogy még mindig ott üljön a sziklán, ahol Brian felé nyújtotta a kezét, s hallja a zenét, amelyet ő írt benne szüntelen. Mert csak miatta szólt benne a dal, csak miatta rajzolt suta bal keze szélsebesen, amely csak az ő szavára várt, mert üres volt… Nélküle.

* * *

- Te szent ég. Ann! – kiáltott fel a lány. – Biztosan tudod te, hogy kell ezt csinálni? – kérdezte tőle kissé kétségbeesetten, hangjából egy leheletnyi gyerekes riadalom volt kivehető.

- Egy tévéműsorban láttam, de azt hiszem… - kezdte a másik, majd hirtelen elharapta a mondatot, s másként folytatta: - Ez nem fontos.

- Meg tudod csinálni? - kérdezte Sarah újból, immár kissé erélyesebben, közben tekintélyt parancsolóan felemelkedve az ágyról. - Bízhatunk benned?

- Hát persze. – válaszolta Ann halkan, miközben szúrósan a másik szemébe nézett, majd néma csend állt be közöttük, mintha csak megfagyott volna az idő. Talán Sarah gondolkodását jelezte, vagy azt, hogy nem tud mit mondani, mégis inkább úgy tűnt, hit és félelem tusája ez benne.

- Először te próbálod ki. – kezdte Sarah, úgymond mint elmélkedésének végeredményét, s közben egy lépést hátrálva leszállt az ágyról, talán a lehetséges dühroham elleni védekezésképp. - Ha valami baj…

- Én nem vagyok szerelmes. – vágta rá amaz, olyan magabiztossággal, mintha ez a négy szó a téma teljes lezárását jelentette volna akkor.

- De csak ha mégis valami rossz történne. – szabadkozott Sarah, s közben szemét lesütve a sarok felé tekintett, mintha csak valami roppant érdekes dolgot vélt volna ott felfedezni.

- Semmi nem lesz. De rendben.

- Hogy micsoda? – kapta fel a fejét a lányt, s csodálkozva meredt az előtte ülő Ann Juliára.

* * *

- Jaj, azok az édes házas évek! - mondtam neki a hazatérés pillanatában. Fáradt voltam már, de végtére is örültem neki, hogy túléltem ezt az egészet.

- Te csak ne beszélj, még azt sem tudod például a főzésről, hogy eszik-e vagy isszák! – lökött meg kacagva, s egy csipetnyit fölényesen, mikor felismerte hangomban az iróniát.

- Viszont sok olyan dologhoz értek, amiről neked meg fogalmad sincs! – jelentettem ki igazam teljes tudatában, bazsalyogva, mint egy tébolyult, félszegen, s gyámoltalanul, mintha a világ csodálatos és tökéletes lett volna akkor, édes mámor volt számomra minden Lynn-nel eltöltött pillanat. Érdekes módon pusztán két emlékem van arról, mit éreztem iránta, többnyire nem emlékszem, hogy szerettem volna, csak itt, amikor hazaértünk és akkor, amikor évek múltán újra láttam viszont.

- Például? – kérdezett rá kíváncsian Lynn, aki mindig is szerette volna bevonni magát a férfiak ügyeibe, talán kicsit zavarta a fellengzés, vagy egyszerűen csak nem érezte magát gyengének, törékenynek, kalandvágyó volt mióta világ a világ, ha nem lett volna nő, biztosan remek tengerész vált volna belőle. Persze én sokat változtam azóta, hogy hazatértem Portsmouth-i utamról. A nők iránt érzett bizonyos fokú elítélésem, amelyet a kor elvárásai és tévhitei ragasztgattak rám, Lynn megjelenésével hirtelen szinte semmivé lett, azonban még mindig ki lehetett érezni a hangomból időnként, főleg, amikor erőt vett rajtam apám hihetetlenül csípős kritikai érzéke, s maximális elvárása.

- Például remekül tudok halat fogni, sőt, még meg is tudom sütni, ha van, aki leszedi róla a halpénzt… – vágtam neki vissza hevesen, s mosolyogtam közben, enyhén próbáltam utalni rá, hogy a fogás megpucolása az ő feladata lesz.

- Az én lennék? – gyanakodóan tekingetett felém, ismert már, azonnal tudta, hogy igen, ez neki szól.

- Mivel én nem tudom eszik-e vagy isszák… - idéztem szavait, amelyeket alig egy perce vágott a fejemhez, tudtam, hogy ezzel könnyű őt kihozni a béketűrésből, persze még ha dühbe gurult is szelíd volt és bájos, akár egy angyal.

- Akkor mostantól én járok helyetted a kútra is ugye? – kérdezte mosolyogva, mégis próbált megrökönyödött arcot vágni, majd felugrott az ágyról, s csípőre tett kezekkel állt meg előttem.

- Pontosan, mivel én keresem a pénzt. – vetítettem ki neki elképzelésemet. Régebben különösképp, mint már említettem, sosem gondoltam úgy a nőkre, mint keményen dolgozó egyénekre, s hiába változtatta meg véleményem a Lynn-nel való találkozás, történhetett bármi, abból az elhatározásomból, hogy én vagyok az úr, semmi nem tántoríthatott el, ez volt az egyetlen jog, vagy úgymond „cím”, amivel rendelkeztem.

- De te nem is csinálsz mást azon a minibárkán, csak bohóckodsz! – vetette a szememre kegyetlenül, szinte ellentmondást nem tűrve.

- Erről azért vitatkozhatnánk… De maradjunk annyiban, hogy én keresem a pénzt, te meg hozod a vizet, úgyis…

- Úgyis sok az asszony a kutaknál és ott jól el lehet cseverészni… Tudom, tudom. – mondta Lynn, s itt legyintett, szemöldökének felvonásából láttam, az én gyengeségemet, hogy magamat nála okosabbnak hiszem, szinte végzetes hiányosságnak tartja. Persze tudtam, nem igazán pletykás asszony ő, nem is piperkőc vagy buta, egyáltalán nem illett össze az abban a korban több helyen feltűnő kimázolt, tudatlan, munkára alkalmatlan egyedekkel. Ő kelta volt, s árva is szegény, önálló és dolgos, eszes, saját gondolatokkal, felülvizsgált minden bolondságot, amit más alapvető igazságnak tartott. Talán éppen ezért is szerettem belé…

- Mégis honnan? – kérdeztem vissza kekeckedve, mit sem sejtve arról, hogy jó megfigyelő is.

- Nem volt nehéz kitalálni, főleg miután láttam a főteret. Elképesztő, hogy fér oda a kúthoz annyi ember egyszerre! – magyarázta, s felkacagott a butaságon, amelyeket egyes nők képesek csinálni. Nem volt közéjük való teremtés, egészen bizonyos, s ezt mindenki azonnal észre is vette volna.

- Kérlek, próbálj meg beilleszkedni közéjük, nehogy feltűnjön nekik valami! – jutott eszembe, s mondtam is neki mielőbb. Féltettem tőlük, ez az igazság, nem tudtam, mit művelnének vele, ha rájönnének, nem közéjük való.

- Jöjjön el a te országod, jöjjön el a te akaratod, mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, s bocsásd meg vétkeinket… - darálta, miközben két kezét imádkozóan összetette, s szentül a plafont vizslatta.

- Remek.

- Te nem is tudod rendesen. Nekem akkor miért kellett megtanulnom? – látszott rajta, hogy nincs ínyére ez az egész, s legszívesebben szertartást tartana a manóknak a köztéren, csak úgy mókából, elrettentésül vagy lázadásként, s legfőképpen az általa olyannyira gyűlölt angol szokások és a kelták elnyomása elleni tiltakozásként.

- Mert te nő vagy és nem tudod megvédeni magad, főleg, hogyha nem vagyok itthon. – próbáltam neki megmagyarázni, s tudtára adni, mennyire rosszul érintene, ha valami baja esne. - Engem nem fognak érte bántani.

- De egyáltalán kinek szól ez? Kinek kell mondani? A keresztes embernek? – kérdezte kétségbeesve, mint aki már most, az első próbakor is megveti, s szívből gyűlöli az eljátszandó előadást.

 
* * *

- Tudom, hogy az én hibám, hiszen makacs voltam. Makacs és büszke, senki sem tántoríthatott el engem kitűzött célom megvalósításától. Persze tudom, ha Jimmy nincs, akkor konokságom ránt engem a sírba, s törli el feladatom mindörökké, akkor aztán ki tudja mi történt volna odahaza. Nélkülem… Hideg volt a reggel, hidegebb, mint valaha, hiszen ősz volt már, hűvös, s kissé deres, fák lombját hordta földön és égen a hajnali szél. Sarki szél volt, mi tagadás, s jómagam is libabőrös lettem, mikor meglegyintett. Nem segített már sokat az ing sem, szakadt volt, a vállánál többféleképpen próbáltam befoltozni a lyukat, amelyet az egyik hajórúd szakított ki, mikor az rám esett. Rég volt már, persze a seb begyógyult idővel, de ruházatom örökké viselte a nyomát.

- Valamit tenni kéne. - gondoltam, de a kevés rézpénzre pillantva, amelyek markomban pihentek, rögtön elvetettem az ötletet. Először ennem kellett. Mi tagadás rég nem ettem már, úgy igazán rendesen pedig szülőházam elhagyása óta egyáltalán nem, de hát még inkább jobbnak láttam, ha elteszem a pénzt. Anyámnak nagyobb szüksége volt rá. Így hát émelyegve, s kissé vacogva megindultam a már megszokott úton a kikötő felé, ahol a Sellő pihent. Kicsit később jöttem, mint szoktam, úgy láttam már ott van néhány matróz, s velük sok-sok arc, amit jól ismertem, a hosszú hezitálás és lassúságom elvette az időm.

- Hát ti? - kérdeztem a srácoktól, midőn megérkeztem, s úgy tettem, mintha ők jöttek volna hamarabb, mint azt nálunk szokás volt.

- Mit hát ti? Hát te! - válaszolta Jimmy, aki az egyik fadobozon trónolt, s olybá tűnt sikerült beszereznie magára valami meleget a hideg reggel okán. - Azt hittük felszívódtál, hiszen mindig te vagy itt legelőször.

- Most viszont megelőztetek. – jelentettem, hangnemem meglehet egy leheletnyit gyászosnak hatott, de ennek fő oka a szél volt, amely gyakorta arcon csapott, s ilyenkor végigfutott rajtam a hideg.

- Milyen egy idő! Szabadna dérnek lennie ilyenkor? Még csak szeptember van, ha jól tudom! – kiáltott fel Michael, midőn arcon találta egy kósza falevél, aki a Jimmy-é melletti fadobozon foglalt helyet.

- Hát, amióta élek én még nem láttam ehhez foghatót! – hallottam az öreg Hadley hangját, ami rekedtes volt és mély, sűrű, fekete hajába több helyen vegyültek ősz szálak. – De legalább jó szél van a hajózáshoz.

- Remek. Én a magam részéről legszívesebben otthon maradtam volna. Komolyan mondom még egy hógolyóban is melegebb van, mint most itt! Kinek van ilyenkor ereje bármihez is? – hadarta Lance, kinek kedélyállapota kitűnően tükröződött zsörtölődő hangnemén.

- Nem tudsz mit tenni, dolgoznod kell és kész, téma lezárva. – parancsolt rá az egyik földön ülő új fiú, akinek – új révén – nem sikerült megjegyeznem a nevét. Sokszor voltam bajban a nevekkel, főleg a legénység azon tagjaiéval, akiket csak néhány napja ismertem meg.

- Én ezzel tisztában vagyok, viszont valamelyest romlik a teljesítőképességem, ha medvebundában kell dolgoznom! – vágta rá Lance, aki először durván szólalt meg, majd finomkodva, pipiskedve folytatta, s művelt megszólalását mutogatással is igyekezte a csapat tudtára adni, ami kitörő nevetést váltott ki a matrózok körében.

- Mi van, verekedni akarsz? – bökött fejével a fedélzet üres része felé a másik. – Gyere csak, gyere, de sec-perc alatt kicsinállak!

- Nem verekszem újakkal, kölök! – lökte oda neki Lance, majd lejjebb hajolt, s jól vállba verte, régi matróz szokásként, ami nálunk a „kedvellek” jelentést hordozta magában. Régen én is sokszor kaptam amolyan bátorításképp, de már egy ideje én is vén rókának számítottam a szakmában.

- Jézusom Tom! Te nem fázol? – szörnyülködött el Jimmy, mikor rám tévedt a tekintete, s észrevette rajtam több helyen megszakadt, leheletnyi vékony ingemet.

- Nem. – válaszoltam neki, igyekezve palástolni fogaim vacogását.

- Hát… Én igen. – mondta nekem, hangjában valami szánalomféle volt, valami furcsa, valami más…

- Nincs pénzem kabátra. Be kell érnem ezzel. – magyaráztam neki, majd tettem arrébb néhány lépést, hogy ne legyek annyira szem előtt a többiek számára, akik minduntalan szegényes ruházatomat mustrálták.

- De így meg fogsz… - kezdte újra, s habár nem fejezte be a mondatot, biztosra vettem, mit akar mondani.

- Nem vagyok már gyerek, rendben? – kiáltottam neki, majd lehajtott fejjel elindultam a hajókeféért.

- Csak konok. Makacs, mint az öszvér. – mondta Jim, aki felállt a dobozról, s utánam indult. – Inkább megöli magát, minthogy segítséget kérjen.

- Megölöm magam. Pontosan ezt akarom tenni. – ordítottam, s közben hátrafordultam, hogy jól lásson, széttártam a karomat, mintha már várva vártam volna a halált.

- Soha senkitől semmit. Még egy rohadt almát sem. Egy kabátot sem. Nekem van mim, ha muszáj, csak kérnem kell, és bármit megkapok. – harsogta utánam, hangját messzire repítette a szél, s elvitte olyan helyekre is, ahol már nem hallhatta más, csak a sellők, elsodorta a nyílt óceánra, amelyen még sokáig utazhatott.

- Nem támaszkodhatok folyton másokra. Nincs is szükségem a segítségükre, megoldom a problémákat magam is. – mondtam neki, immár nem kiabáltam, nem is néztem rá, irritált volna, mégis szinte a bőrömön éreztem tekintetét. Ő nem élte át azt, amit én, nem kellett egyedül vezetnie alig hét esztendővel a háta mögött egy egész családot. Nem érti. Szerettem volna neki ezt elmagyarázni, de fékeztem magam, s a mutogatás helyett igyekeztem más elfoglaltságot találni kezeimnek, amit főleg a csomók meghúzásával és újrakötésével értem el.

- Visszafizetnéd később.

- Rendben Jimmy, ha így tetszik. Vannak más hajók is, ahol szerencsét próbálhatok. – szóltam neki, mikor végre a szemébe néztem. Hirtelen ötlet volt, dühből fakadt, nem is nagyon értettem mi késztetett erre, hiszen bele sem gondoltam igazán.

- Nem mész te! Vagy ha mész is két hét múlva úgyis visszatérsz. – mondta barátom, karját ölbe tette, s kissé sértődött arcot vágott, mégis sugárzott róla annak a ténynek a biztos tudata, hogy nem hagyom őt és a többieket itt.

- Nem-e? – vágtam rá makacsul, s minden egyéb elgondolás nélkül bár, dideregve a jeges, sarki széltől, azért beleegyeztem abban a percben: - Szóval azt mondod, nem bírom ki a Sellő és a fiúk nélkül? Remek. Állom a fogadást.

- Mennyiben fogadsz?

- Nem pénzben fogadok! Hiszen akkor nyernék, ha nem térnék vissza, és akkor mégis hogy kapnám meg a részem? – közöltem vele huncut, mégis kissé őrült félmosollyal, majd otthagyva őt egyenesen mentem tovább.

- Mit csinálsz, hová mész? – kérdezte Jimmy értetlenül, s mintha mosolyom láttán egy pillanatra megingott volna abban a hitében, hogy én valaha is visszatérek ide.

- Szólok a kapitánynak, hogy a Portsmouth-i kikötőnél tegyen le. – rikkantottam, hátra sem néztem rá, makacs voltam, mint mondtam, s önfejű, bele sem gondoltam abba az eshetőségbe, hogy esetleg nincs igazam. Pedig nem volt. Természetesen Turner kapitány elfogadta döntésemet, habár nem értette okát, s ott is hagytak engem a város kikötőjében, zsebemben 13 darab rézpénzzel, ami az e havi fizetésem volt. Nem is futotta belőle sokra, hiszen alig vettem belőle egy új inget, s máris elment 10 rézpénz, a maradék három éppen elég volt egy fél kenyérre, amiből megoldottam az aznapi vacsorát. Szerencsére kissé enyhült az idő, így nem fagytam meg éjjel, amikor kénytelen voltam a parton az egyik mentőcsónakban aludni.

Vissza a főoldal-ra!
Tovább a részletek 4.-re!
Vagy vissza a regényes részlegre!