Ott állt, egyedül, mégis többedmagával, de a sok ember között is egy volt, magányos, mert senki nem látta őt. Csak állt ott, s mintha… Mintha szívébe markolt volna valami… Olybá tűnt, mintha apró ujjak sokasága túrt volna a mellkasába, s rángatta volna a szívét, egyenesen a víz irányába, oda, ahol a távolban apró hajók százai úszkáltak a lemenő napban. De miért? Mi ez? Olyan…
Olyan érzése volt, mint amikor Artúr király legendáját először hallotta még gyermekkorában. Olyan, mintha része lenne a legendának, mintha oda tartozna. Rejtélyesen vonzotta, csalogatta a mese felé valami, amit nem tudott leírni soha. Különös, mégis mézédes vonzalom… Úgy tetszett neki, mintha egy ember lengene fejjel lefelé egy kötélen, s kezét felé nyújtaná, de még sok kellene hozzá, hogy Ann elérje őt. Ha felugrik, talán sikerül, gondolná, s egy hatalmas szökkenéssel, keze kinyújtásával is még hiányozna egy hajszálnyi. Szörnyű érzés. Ilyen közel, mégsem kaphatja el soha. Nem megy. Ez lehetetlen és természetellenes volna…
Na de mégis. Ott állt a homokos parton, mögötte hófehér sziklák százai figyelték kábulatát, ahogyan könny csordul elvarázsolt szemeibe. Nem értette, miért, de fájdalmat érzett, óriási, szinte elviselhetetlen fájdalmat.
Magasra csaptak a hullámok, benedvesítve lenge, vékony ruháját. Oh a hullámok… Olyan… Hívogató… Kissé felhúzta szoknyáját, hogy mélyen belegázoljon a kellemes vízbe, majd felmásszon az egyik kiugró sziklára, amely pontosan olyan volt, mint társaik, melyeket lehagyott.
- Te, ott, gyere csak vissza, oda már nem mehetsz el! – kiáltotta az egyik kísérő a távolban, de ezekben a percekben semmi, de semmi, még egy gyilkos golyó sem tudta volna eltántorítani attól, hogy feljusson a szirtre. Egyre csak haladt, makacsul törtetett előre, s a víz mélyült, mígnem már a derekát csapkodták a habok, mire feltápászkodott a kapaszkodóra, ami csúszott kissé, nyálkás volt…
A sziklára magasan felcsapott a víz, s idefentről még a szél is élénkebbnek tűnt. Haja lebegett, orrán át a tüdeje telítődött a sós víz illatával. Volt már tengerparton, nem is egyszer, mivel Downville közelében is volt egy. De az… Az nem ilyen volt… Ebben volt valami… Különleges… A homok, a kövek, a hajók, amelyeket jól lehetett látni a szirtről, s maga a tenger, a szél.
Hátulról kényes duzzogás tört magának utat Ann Julia füléig, aki azon nyomban hátrafordult: Kylie volt az, levendulaszín fodros ruháját felcsapta a tenger piszkos vize.
- Nem is értem minek jöttem ide! Ez egyszerűen elviselhetetlen! Bűz, sár és mocsok mindenütt!
Ann-nek hirtelen valami nagyon furcsa dolog ötlött az eszébe, ami gonosz vigyort jelentetett meg az arcán, s esetlen bal keze ökölbe szorult a szerencsétlen lányt látva, aki éppen a hullámverés miatt szitkozódott, majd hamarjában egy óriási víztömeg kényszerítette egyensúlyának elvesztésére. Tetőtől talpig beborította. Haja szennyes lett a hínártól, a sok vízinövény zölddé színezte vadiúj ruháját, mégis fancsali ábrázata tette teljessé a képet.
Ann-t ez mégis elégtétellel töltötte el. Leszidta. A szájára vette. Pedig az itt mind az övé volt, csak az övé, amit soha, de soha nem vehetett el tőle senki.
- Ann, gyere már, mostmár megyünk. – gázolt bele derékig a vízbe egy barna hajú fiú, aggódó szemei világoskéken csillogtak a sugárzó nap fényében.
- Én nem megyek. – jelentette ki makacsul a lány anélkül, hogy egyetlen pillantást vetett volna a fiúra.
- Nem hagyunk itt senkit. – erősködött a másik, majd kezet nyújtott neki. – Add a kezed, majd segítek. – de Ann a távolodó Kylie-ra nézett, aki szánalommal töltötte el, majd a fiúra, s mereven visszahúzta remegő kezét.
- Nem, köszönöm, megy ez egyedül is. – mondta keményfejűen, majd még egy utolsó szerelmetes pillantást küldött a kéklő horizont felé, oda, ahol a nap arany fénye megcsókolta a víz felszínét.
A fiú mit sem szólt, majd lemondóan elfordult és tüstént a többiek után indult… Ann tétovázott még egy darabig, majd idegesen futni kezdett a súlyos vízben, ahogyan csak a lába bírta, mígnem meg nem botlott az egyik kiálló kőben, hogy aztán egy hatalmas csattanással a bokányi vízbe essen. Feltérdepelve alig látott, kissé még homályos volt minden, de magán érezte a gyűlölködő arcokat, s hallotta a nevetést, amelyet megérdemelt. Mert megérdemelte, már csak Brian miatt is.
Lassan kitisztult a kép, s kirajzolódtak a már jól ismert körvonalak, a kacagástól eltorzult arcok, a vad tekintetek, amelyek a gyámoltalan lányt figyelték. Mindenki nevetett, csak a fiú nem. Szomorúnak tűnt, ami szokatlan volt tőle… Hát persze. Bizonyos, hogy… Kylie nem szereti. És ez miatta van. Csakis miatta, ő tehet az egészről, s Brian most miatta van ilyen állapotban. Ha ő nem lenne, most minden rendben lenne vele…
Ekkor valami kör alakú tárgy megcsillant a víz tükre alatt, ami azonnal magára irányította a lány figyelmét. Bár piszkos volt az iszaptól, s moszatok lepték el, Ann azért még bőszen utánanyúlt és kiemelte a habok közül a sziporkázó medált és annak szapora letisztogatása utána minden alaposabb szemrevételezés nélkül zsebre vágta.
* * *
Hirtelen megváltozott a helyszín, s Ann ismét a „Kék Sellő” nevezetű hajón találta magát Tom képében. Most már a tengeren voltak. Széttekintve a szilaj vízi-pusztán magukon kívül nem leltek se élőt, se holtat, a tenger beborított mindent, s elhúzódott egészen távoli tájakig, amelyet az sejtetett, hogy a horizontnál a habok az ég széleit nyaldosták fölényesen.
Míg a nap sütött, az ég felhőtlennek tetszett, a ködnek immár nyoma sem volt, csak a szél fújt, de az teljes mellbedobással, hogy felkapta az elkóboroló hajtincseket, s finom táncra hívta őket. Így tett az ő hajával is, ami ekkorra már olyan hosszú volt, mint Jimmy-nek, arca borostás, inge piszkos a munkától és hozzátapadt izzadt testéhez. Bőrét kicserzette a durva hajókötél, szép szál legénnyé érett a nehéz fadobozok cipelésétől, erősebbé vált, arca is komolyodott kissé.
- Szerintem egyelőre minden rendben… Beiktathatunk egy kis szünetet nem? – kérdezte Jimmy, aki éppen most ért a hajó azon részére, ahol Tom tartózkodott, de az nem szólt semmit, csak tovább meredt a tenger kékjére a korlátnak dőlve. Jimmy odament hozzá és hasonlóan helyezkedett el, mint azt barátja tette, majd újra megszólalt: - Milyen szép…
- Igen. Az.
- Valahogy… A partról egész másként fest nem? Én például Doverben születtem, ott is mindig nézegettem a hajókat, a tengert, de innen olyan… Más… Tényleg. Te honnan való vagy? - kérdezte Jimmy.
- Én… walesi vagyok. De elköltöztünk egy észak-angliai kis faluba, Sunderland-be, miután megszülettem. Onnan jöttem ide.
- Aha. Anyádék hoztak, vagy saját járművel jöttél?
- Áh. Dehogy. Gyalog jöttem. – Tom kissé komikusnak érezte ezt így, el is mosolyodott rajta, majd Jimmy-re nézett.
- Tyűha! Hát öreg… Az aztán jó messze van! – Jimmy ezt eredeti vidékies tájszólással mondta, igyekezve megnevettetni barátját.
- Hát öreg… Te aztán jó nagy mókamester vagy tudod-e? – mondta Tom, egy széles mosollyal nyugtázva mondandóját.
- Mókamesterek tovább élnek… De most komolyan. Hogy a fityfenébe tudtál te edáig elgyalogolni?
- Muszáj volt. És ha muszáj, az ember bármire képes.
- Muszáj? Ezt nem értem.
- Szegények voltunk. Ráadásul anyám nagyon beteg. Azért jöttem ide, hogy pénzt szerezzek az orvosságára. – Tom szemében valami furcsa fény csillant annak jeleként, hogy erről nem szeretne tovább társalogni, és habár Jimmy-t igazán érdekelni kezdte a dolog, inkább elnyomta kíváncsiságát, minthogy tovább kérdezősködött volna.
- Ez… Igazán tiszteletre méltó. Szurkolok, hogy sikerüljön.
- Kösz. – mondta Tom, egy kellemes félmosoly kíséretében.
- Nem szeretsz sokat beszélni mi? – kérdezte Jim félig komolyan, félig viccesen.
- Hát… nem.
- Pecázunk?
- Hogyan? – kérdezte Tom kissé szemöldök ráncolva, miután még soha életében nem pecázott, s bár ismerte a technikát, nem igazán tudta, hogy mégis mivel fognak halat fogni.
- Hogy hogy hogyan?
- Mivel?
- Egy pillanat. Azonnal jövök. – mondta Jimmy, majd elsietett a hajó túlsó oldalára, ahonnan egy kevés matatás és barkácsolás kiszűrődő zaja nyomán két madzagra erősített horogszerű dologgal tért vissza.
- Jó, rendben, de ha most itt leállsz velem pecázni ki fog navigálni? – kérdezte tűnődve Tom.
- Oh. Nem mindegy az hogy Plymouthban vagy Hollandiában kötünk ki?! – jelentette ki Jimmy, majd Tom kezébe nyomta az egyik zsinórt. – Tessék. Oh majdnem elfelejtettem. Azonnal itt leszek! – mondta még, majd elviharzott.
- Hát persze, a kenyér! – kiáltott fel Tom, mikor meglátta a visszatérő Jimmy kezei között a néhány darabka kenyeret, majd odasietett hozzá, lecsippentett róla egy keveset, és rátűzte a saját kampójára, majd leengedte azt a vízbe. Barátja is hasonlóan cselekedett, s ezután újra beszélgetésbe elegyedtek.
- Neked van feleséged? – kérdezte Tom kíváncsian.
- Hány évesnek nézek ki? – kérdezett vissza sértődötten a fiú, majd kíváncsi szemekkel nézett végig magán.
- Nem tudom… Húsz?
- Alig múltam tizenkilenc! – kacagott, s kitárta karjait.
- Attól még lehet feleséged nem?
- De nincs. Hol élsz te?
- Nem tudom. Én nem vagyok keresztény. Nem tudom nálatok hogy megy.
- Milyen furcsa. Azt hittem itt már mindenki keresztény.
- De én kelta vagyok.
- Kelta? – Jimmy hangján hallatszott a leplezetlen csodálkozás, amelyet hatalmas, kikerekedett szemei is bizonyítottak.
- Aha – hangzott az egyszerű válasz Tom irányából, amiből kicsengett egy cseppnyi elítélés, főleg a Sunderland-i évek után, ahol folyamatosan a szemére vetették, hogy nem keresztény.
- De… Oh értem. Hiszen te walesi vagy!
- Áááh! Kapás van! – kiáltott fel örömittasan Tom, majd kihúzta madzagját a vízből, melynek végén ott függött egy hal, amely nagy volt, kövér és ami a legjobb, az ő hala. Feljebb húzta a zsinórt, majd megfogta a halat és leügyeskedte a horogról.
- Köhömm. – hallatszott egy vészjósló hang hátuk mögött. – Jim, menj azonnal vissza navigálni! Itt lopod a napot, ahelyett, hogy figyelnéd is merre megyünk!
- Igen uram azonnal megyek. – mormolta Jimmy gépies hangon, szalutálva, majd miután Tom kezébe nyomta horgászzsinórját, szélsebesen munkához látott.
- Igazán sajnálom, uram. – magyarázkodott Tom. – Az egész az én hibám! Én kértem, hogy fogjunk halat!
- Semmi gond Tom fiam. – mondta barátságosan a kapitány. – De meg kell értened, hogy Jim-nek fontosabb feladatai is vannak, mint a horgászás. Bár nappal van, azért még szükség van a jó szemére…
- Értem uram. – mondta Tom hasonló gépiességgel, mint azt Jimmy mondta az elébb, majd miután megérezte, hogy Jimmy-nek is kapása van, kirántotta madzagját a vízből.
- Nekem most el kell mennem. Rengeteg dolgom van még, de ajánlom figyelmedbe, hogy ne felejtkezz meg a kötelességedről ás másokéról sem. – mondta még a kapitány úr egy szigorú arckifejezés kíséretében, majd elviharzott a hajó elülső része felé. Tom végre alaposan szemügyre vehette a két halat, amit barátjával fogtak, majd körülnézett, nem látja-e őt valaki és elsomfordált Jimmy irányába, hogy felvigye neki az még izgő-mozgó, de pompás fogást.
* * *
Hirtelen egy ismerős dal csendült fel a fülében. A szemében apró könnycsepp jelent meg, amelyet mégtöbb követett, hogy végül a lány arcán végigfutva az ölében érjenek véget. Arca nem volt feldúlt. Ugyanolyan maradt, mint annakelőtt, csak most meredten ült, s a földet kémlelte féloldalasan. Hangulata úgy változott meg egyik másodpercről a másikra, mintha apró lidérc suhant volna végig rajta, amely bánatot, gyomorgörcsöt okoz, hogy az ember fájdalmán enyhítvén sűrű könnyzápor mögül kelljen fürkésznie a világot. Nem értette mi történt. Eszébe jutott hazája, a Dél- Angol vidék, az Északi-tenger és a sziklákkal szabdalt part, a hely, ahol régen lakott. Ezekre gondolva végigfutott hátán a hideg.
Gyorsan cselekedett: alaposabban megnézte a weblapot, hátha el tudja olvasni az énekesnő életrajzát, vagy valamit, ami választ ad. Valamit, ami meg tudja mondani, miért sír, miért fáj a gyomra, miért hiányzik megint, ami elmúlt, ami nincs többé. Mélybarna szeme megakadtak az énekesnő nevén, amely az életrajzát rejtette.
"A Kanári-szigeteken születtem. Mikor 14 éves voltam, a fejembe vettem, hogy megtanulok játszani azon az öreg gitáron, ami otthon volt, és egy héten belül megírtam az első számomat. Egy nap a sors, ami mindig szeszélyes bemutatott egy srácot, akit David-nak hívtak és volt egy kis csapata, ami kelta zenét játszott."
- Kelta zene! - ismételte el hangosan Ann, s könnyeivel küszködve igyekezett dűlőre jutni. - Tehát... Akkor... Nem vagyok őrült! Minden amire emlékszem, igaz és megtörtént! - egy pillanatra mintha halvány mosoly tűnt volna fel tűzvörös arcán, de azonnal el is tűnt, hiszen ismét zokogni kezdett. De már értette. Értett mindent, amit tudni akart. Senki nem hitt neki, hogy ő tényleg emlékszik mindenre, mi volt, mi történt, hol élt, hogyan halt meg. De mostmár megvolt a bizonyíték, hogy igaz minden. Kisebb korában imádta a kelta zenéket. Igazából nem tudta, hogy amit imád, az kelta,de most rájött: az volt. Ez a dal. Erre emlékszik. Még... Régről... Ez mindig ott zúgott a fülében, de... Igaz! Ez kelta zene! Az angolok őseié! Nme hazudott soha, senkinek, mégsem hittek neki... Pedig Ann-nek... Igaza volt...
AJÁNLOM AZ OLDALT
