Ugyanis az igazi barát az, aki ott van melletted mindig, és még akkoris, mikor a többiek már rég elhagytak.
Mert az ember egyedül is képes harcolni, kiállni teljes harci fegyverzetben a hatalmas sereg elé és kész megküzdeni velük. Várni a halált... De barát nélkül mégis üres vagy, magányos, hiányzik a lelked másik fele, ami maga a barát, hiányzik lényed nagy része, az a rész, aki kész veled együtt halni a milliós sereggel folytatott küzdelemben.
A rajzlap és a ceruza csupán eszköz, míg a rajzolás bűvésztrükk, amellyel megmutattathatod a benned rejlő csodát. Mert csoda mindenkiben van, még a legérzéketlenebb emberben is, csak van, aki mélyre ássa magában, nehogy valaki is tudja, hogy létezik...
...kitágult szemeit valami hatalmas, nyers erő elsötétítette, egészen úgy tűnt, csak alszik, nyugodt volt, minden békés és teljes, tökéletes, de nem moccant többé, megállt benne a vér, megállt benne az élet…
Mert megesküszöm, mindenre, ami szent, hogy megírom ezt a könyvet, és milliók fognak sírva fakadni egyazon pillanatban, hogy minden ember egyetlen hatalmas, érző lélek legyen, egyesüljenek, mint azt két jó barát lelke teszi. Mert különbözünk, mégis egyformák vagyunk, kiegészítjük egymást, mint Ann Julia és Tom Shuffle, mint fekete és fehér, jing és jan, boldog és szomorú, halott és élő, férfi és nő, s mint minden, hogy együtt alkossák meg a jót, amely a világ ellentéteit egyesíti.
Bár nem élhetünk álmok nélkül, kérlek, ne feledd, hogy az álmoknak is csak mi vagyunk… Örökkön örökké…
Végtelen körpálya, melyen csak körbe-körbe jársz, s ha csak egyszer is letértél az egyenes útról, visszatérni oda szinte lehetetlen, s elveszel az örök forgatagban.
A barátság az az erő, amely összetart két külön lelket, amelyeknek vannak hibáik, de kiegészítik, megvigasztalják egymást, ha baj van. Mindig számíthatnak a másikra, hiszen ők ketten, két különböző ember alkotnak egy közös lelket, egy közös jóért. S mi dönti el, mivé lesz végül? Oly különös… Hiszen egymástól csak egy árnyalat választja el őket, mégis oly különböző mindkettő, mintha az két ember volna: a cinkelt kockás játékos, ki bár hamisan játszik, éneke mégis megesik, hogy neki a legigazabb, s többét ér az, mint bárki más, becsületes embernek a dala. Na és persze ott van a becsületes, igaz ember, ki még sosem csalt, s ösztönét is csalhatatlannak vélvén ismeri a cinkelt kockák titkait. De a nóta, amelyet az élet lantja zeng felőle mégis hamis, s az is marad, míg világ a világ. Énekelhet az himnuszt, dicsőítő ódát, a hamis embert sohasem múlhatja felül, hiába csalt az, az élet csalta meg őt, s dala is alig szól már, egy hallhatatlan hangfoszlány csupán, amely a semmibe vész, míg dob (kijátszva kockáit). Na de mindez csak egy pillanat műve, mely igazából maga az örökkévalóság.
Mindhiába a puszta remény, ha veszett a háború. A győzelemhez csoda kell, ami te magad vagy! Nem mert ránézni, de többé már nem azért, mert félt, hogy esetleg kiolvasna valamit a szeméből, hanem azért, mert a düh, az indulat, amely a gyomrát ráncigálta ide-oda, nem engedte. Nem akart ránézni többé. Hirtelen kinyílt a busz ajtaja, s szinte futva lépett le róla, hátra se nézett, nem úgy, mint eddig, hogy megsemmisülten állt a fiú után fordulva. Nem nézett hátra, makacsul törtetett előre, szemei nedvesek, az arca tűzvörös, a gombóc a torkában csuklásszerű rohamokat okozott nála, s eltakarván magát, szája elé téve bal kezét lépett be a házsor ajtaján.
Élet, s halál egyenlő szememben, hisz nem látok kiutat, gyógyulást, nincs remény, s remény nélkül nincs hit, hit nélkül pedig nincs élet.
- Oh, bár visszaforgathatnám az idő kerekét, csak egy órácskára is, hogy újra gyermek legyek! Gyerek legyek, akinek egykor minden vágya volt a felnőtté válás, hogy az legyek, aki most vagyok, csak egy álomvilágban, amelyben akkor éltem, ami tökéletes és tiszta, mint a friss hó.
Úgy tetszett neki, mintha egy ember lengene fejjel lefelé egy kötélen, s kezét felé nyújtaná, de még sok kellene hozzá, hogy Ann elérje őt. Ha felugrik, talán sikerül, gondolná, s egy hatalmas szökkenéssel, keze kinyújtásával is még hiányozna egy hajszálnyi. Szörnyű érzés. Ilyen közel, mégsem kaphatja el soha. Nem megy. Ez lehetetlen és természetellenes volna…
Ekkor éles, pokoli fájdalom nyílalt a hátába, olyan, melyhez foghatót még soha, soha nem érzett, de hiába is védekezett volna, csak nem mozdult, nem tudott megmozdulni, mintha lebénult volna egészében, mintha egy ólomtestben ragadt volna könnyű, kis lelke, tagjai nem engedelmeskedtek parancsának.
Vissza a főoldal-ra!
Tovább az 1. fejezet-re!
Vagy vissza a regényes részlegre!
AJÁNLOM AZ OLDALT
