Délután volt és tűzött a nap. A nagy, barna épület, ami az angliai Shaldale egyik lakótelepe mellett állt is csak úgy ontotta magából a meleget, s néha mintha már meg-megroggyant volna, azért még haptákba vágta magát a régi, fénye vesztett iskola. Egy épület volt, de három iskola egyben, az az igazi mindenes-fajta, jól ismert ódon kúria a város szélén. Közel száz éve gyerekzsivajtól volt hangos reggelente, sőt, néha még a szünetekben is hallani lehetett az emelkedett hangulatú sokadalom moraját, amint a diákok halkan duruzsolva átvándoroltak egyik szárnyból a másikba.

- És most következzék az e heti lottószámok kisorsolása. – szólalt meg egy fiatal hölgy kellemes, vékony hangon, amelyet Ann még soha nem hallott azelőtt. – négyes, huszonhatos. – a kedves női hang egészen a velejéig hatolt, hogy ott átkapcsoljon benne valamit, ami egyre érdektelenebb grimaszok vágására kényszerítette. – negyvenkettes, tizenegyes, tizenhetes. – lassúnak, monotonnak tűnt számára, ahogy telt az idő, egyre inkább unalommal töltötte el a tévé nézése. – negyvenes, nyolcas. És a mai nap utolsó száma, a huszonhármas…

Ann csak ült, nem mozdult, fejébe vésődött a bűvös szám, átitta magát az erein, s megfagyasztotta benne az életet. Huszonhárom… Ez nem lehet igaz! Ez teljességgel lehetetlen. Pedig az volt. Jól értette, de látta is, hiszen még fel is tűnt a képernyőn egy apró gömbbuborék képében.

Felült, sietősen megrázta magát, majd egy dühös mozdulattal kinyomta a tévét, hogy aztán hatalmas táskájának a mélyére nézzen, amiből hamarosan egy kis, fekete mobiltelefon került elő.

- A huszonhármas… Hát persze… Az eső, a tévé, a lottószám és úgy őszintén szólva minden, de minden arra utalt, hogy… De nem, nem, ez fizikailag lehetetlen! – vitatkozott magával gondolatban, hosszú nyakláncát izgatottan ruhája alá gyűrve, s legszívesebben segítséget kért volna valakitől reménytelennek és kiúttalannak vélt helyzetében. – Pedig igaznak kell lennie, hiszen minden jel erre utal. Na és a veszekedés? Becky-vel azóta sem váltottak egyetlen szót sem, messziről elkerülik egymást már évek óta. Habár a fekete pápa csak téves riasztás volt… Rendben. Tegyünk próbát. Ha most sikerült, akkor… de nem, nem még a végén kiderülne, hogy az egész csak kitaláció… - ezt pedig, hiába gondolkodott racionálisan, hiába volt szkeptikus még magával szemben is, legbelül nem szerette volna, hogy kiderüljön. Maradt volna inkább különleges, az sem volt baj, ha teher, ha hazugság, szíve efelé húzta, míg gondolkodása arra sarkallta, most azonnal hagyja abba ezt az egészet.

- Haime! Haime, kérlek, vedd fel! – motyogta magában idegesen, a szobában fel-alá járkálva, miután sikerült rávennie magát és remegő kézzel beütnie a hívószámot. – A fenébe is! Miért van az, hogy sosem veszed fel? – kiabálta vészjósló zaklatottsággal a hangjában, az ötödik kicsengés után, majd végül úgy döntött, üzenetet ír: - Kihúzták a huszonhármast. – Mindössze ennyi volt. Rövid, de lényegre törő, s úgy érezte tökéletesen meg fog felelni és ennek alapján talán még segítségre is futja, mikor aztán visszafeküdt párnáinak tömkelegébe, hogy megvárja a lány válaszát.

Üres volt minden, a falak is kongottak az ürességtől, a várakozás és a tudat, hogy kihúzták a számot, Ann számára mindent nem létezővé tett. Bár sötét volt, hirtelen fényessé vált a szoba, amint az ablakon beragyogott az egy pillanatra előtűnő nap varázslatos sugara, s érdekes mintákat rajzolt a falra, belebotolva a párkányra helyezett virágokban és vázákban.

- Vajon hogyan húzhatták ki azt a számot? Vajon hogy lehet, hogy éppen azt… Pedig kihúzták, és ő megmondta nekik, habár ezt sosem fogják belátni. De ha csak egyetlen egyszer is… - érezte, ahogy nyaklánca megtekeredik ruhája alatt, enyhén fojtogatni kezdi, így hát előkotorta a hosszú, derekáig érő bőrdarab végén függő medált, hogy megigazgassa magán.

Nagyon szép medál volt. Fémből készült, kör alakja az örökkévalóságot szimbolizálta, a belevésett csillag alakú mintában fellelhető hegyi kristályok egy múló pillanatra megcsillantak az ablakon átszűrődő szikrázó napfényben. Kissé kopott volt már, mégsem tapadt rá rozsda, vagy más egyéb piszok, szennyeződés, csillogott-villogott, mintha ezüst lett volna.

- Vajon miért nem figyel rám soha senki? – gondolta Ann, miközben kivette nyakából a medált, hogy ujjai között szorongatva ide-oda himbálhassa. – Talán… Talán csak nem érdekel másokat a véleményem… - milliószor elgondolkozott már ezen, de bármennyire is próbálkozott, csak nem lelte meg a nyitját. – Pedig én jól tippeltem… - Ekkor tekintete hirtelen az órára vándorolt, amely monoton kattogásával jelezte a tétova másodpercek nehézkes vánszorgását, amelyek egyre csak múltak és múltak, Haimétől azonban mégsem kapott választ, bármennyire is szüksége lett volna rá.

* * *  

- Kelj már fel! Mit csinálsz? Kelj már fel! Nézd, már háromnegyed hét… Mindjárt elkésel! Nulladik órád lesz nem? - Ann Julia fejébe úgy törtek e szavak, mintha még mindig álmodna, de elvonták a figyelmét minden egyéb gondolatáról, s addig fúrták az agyát, mígnem felkelt, bár akkor már csak egy sértődött ajtócsapódást hallott. Valószínűleg az édesanyja lehetett - mindig dühös volt reggel, mivel egészségére való tekintettel leszokott a kávéról és a kóláról is, viszont kissé idegessé vált, ha korán kelt. Nagy nehézségek közepette felemelte a fejét, amely most különösen nehéznek bizonyult, majd ledobta magáról a takarót, és kikecmergett az ágyból, holott máskor szinte lehetetlennek bizonyult, hogy ő ilyen korán elhagyja a szobát. Nem volt egyszerű feladat így, hajnalok hajnalán rekordidő alatt összekapkodnia magát, mégis sikerült időben elkészülnie.

- Egy pillanat. – mondta sietősen apjának, aki már az ajtóban várta a lányt, mégis hátraszaladt még, csakhogy egy másodpercre megcsodálhassa tükörképét. – Remek. – tette hozzá mufurcán, mikor meglátta a hajat, amely még az alapos fésülés után is magán viselte a párna által hagyott nyomokat, majd kilépett a fürdőszobából, s előreszaladt, végig a folyosón egészen az ajtóig, ahonnan már szólongatták:

- Gyere már, az Isten szerelmére! Mit tudsz te ennyi ideig csinálni odabent?

- Jól van, jól van, megyek én! – hangoztatta újra és újra, majd édesapja kíséretében kilépett az ajtón. Alig tett pár lépést, mintha halk csattanást hallott volna a háta mögött, amire azonnal odakapta kócos fejét.

- Semmi. – állapította meg magában. – Csak képzelődtem. Pedig egy pillanatra már mintha… De nem. Anya nem léphet ki rajta. Nem is fogja azt mondani, hogy ma inkább maradjak itthon, hiába jelentenének szavai megváltást. Nem várhatok csodát, mert csoda nincs. Most nincs. – s ebben a percben már azonnal kipukkantak a körülötte keringő álmok léggömbjei, mint holmi szappanbuborék, bár meglehet, hogy csak a fáradtság és a vállára nehezedő ólomsúlyok hatottak léggömb-éhes rózsatövisekként…

Pár perc múlva már az iskolába sietett: lábait gyorsan kapkodta, mihelyst előbújt a nagy fenyőerdő mögül, amely az őt idáig elhozó szürkés autót rejtette. Vállán a táska még csálén állt, s szemei alatt kisebb méretű karikák éktelenkedtek, amelyek a már évek óta tartó éjszakázásra emlékeztettek, s gondterhelt arcát még a kivételesen álmos napokra használt vastag sminkréteg sem tudta leplezni. Lábait gyorsan szedte a hűvös idő miatt, s habár már nem esett, még most is párás volt a levegő, s az egykori viharra a hatalmas pocsolyák és a fákról alácsöpögő víz emlékeztettek.

Bár csúszós volt a lépcső, Ann egy szempillantás alatt a bejáratnál termett, ahol már kellemes meleg és otthonos hangulat várta.

Rosszkedve mintha egy pillanat alatt elszállt volna, most önfeledten mosolygott magában, amikor befordult az egyik folyosóra, s izgatottan várta a találkozást az osztállyal, akik már úgy hiányoztak neki a tegnapi elválás óta, mintha legalább egy éve nem látta volna őket. Hamarosan meg is pillantotta a gyülekezet első néhány tagját, akik belefeledkeztek a beszélgetésbe, mégis egy boldog köszönésben értek véget. A lány leült – arcán különös félmosoly foglalt helyet - és elrendezte a holmijait, majd körbenézett. Haimét keresgélte a szemével, de csak nem volt az izgága tömeg tagjai között. Pedig el akarta már neki mondani, hogy mi is történt…

Néhány perc múlva egy rövid, ében hajú lány érkezett talpig feketében, aki szintén köszönt, majd sietősen letette magát Ann mellé.

- Szia - üdvözölte Ann, majd keresztbe tette a lábát és félálmosan meredt a mellette ülő lányra, aki rejtélyes mosollyal viszonozta kábulatát.

- Miért vagy ilyen? – kérdezte a másik megrökönyödve, de a mosoly még mindig bujkált a szája sarkában. Furcsa mosolya volt, de ha mosolygott, akkor mindig szívből tette, és szinte sose hazudott ez ügyben.

- Milyen? – kérdezett vissza kissé morcosan Ann.

- Ilyen… ilyen rosszkedvű! – mondta a fekete lány, akit mindenki csak Haimének hívott.

- Nem vagyok rosszkedvű… csak… tudod… gyűlölök korán kelni… aludni és álmodni a legeslegjobb dolog a világon, bár tudom, hogy te ezt nem érted meg… – mondta Ann, s közben önfeledten mosolygott és az ég felé emelte mélybarna szemeit. Tekintete el is időzött ott egy darabig, majd mikor magához tért kábulatából és észrevette, hogy körülötte még egy tucatnyi ember várakozik a megkezdendő órára. – Amikor álmodsz, mindig egy olyan világban jársz, amilyet te szeretnél. Az a világ tökéletes, bár hogy kinek mi az, az egyéntől függ. Egy egyszerű koránkelés annyira el tudja ron…

- Oh, szia, Emma! Látom most is nekünk kellesz felrángatni az emeletre…- vágta félbe Ann mondandóját Haime, aki elfojtott egy kuncogást magában, a megsértődés elkerülése végett.

Az Emmának szólított lány egy hetyke mozdulattal letette a ráaggatott fakó táskákat, amelyek eddig nagy megterhelést jelenthettek az apró vállaknak, majd a falnak dőlve behunyt szemmel és kóválygó fejjel kinyögött egy kótyagos üdvözlést, s elgondolkozott. Korát meghazudtolóan kistermetű lány volt, szakadt nadrágban, és egy valószínűleg évek óta nyúzódó, lyukas talpú tornacipőben, amely még jobban kiemelte az apró lábakat és a csüggedten lefelé lógó arcot, amelyet vállig érő, vöröses árnyalatú, egyébként barna hajfüggöny rejtett el a kíváncsi szemek elöl. A lány mindig ilyen lehangolóan festett, s a mai nap sem volt ez alól kivétel.

- Szia – mondta Ann, de nem nagyon szeretett ránézni a szomorú arcra és a sűrű bozontra, mert habár eléggé groteszk volt kívülről látni, mégis teljesen Ann ellentettje volt, aki sötét helyett még mostani állapota ellenére is szeretett élénk színekben tündökölni. – Mi történt veled? – kérdezte meg ma is, pedig már előre tudta a választ.

- Nem lesz több autóverseny és ez eléggé kiborít. Ráadásul… Álmos vagyok. – szólalt meg a kérdezett elhaló hangon, majd egy halottat is megszégyenítő mozdulattal levetette magát a földre.

- Igen – folytatta Ann – tehát ott tartottam, hogy szeretek aludni. Egyébként pedig egyáltalán nincs rossz kedvem! Ráadásul még az sms-emre sem…

- Szörnyű vagy… – csitította el Haime a lányt, majd hirtelen és derűsen felállt, fürgén a vállára kapta a táskáját, hogy felfelé induljon a terem felé. – Gyere már! Mindjárt kezdődik az óra!

Ann nagy nehézségek közepette feltápászkodott, majd Haimével együtt elindult a folyosón, hogy a sarkon befordulva a második emeletre vezető lépcső előtt találja magát, de még az utolsó pillanatban hátrafordult:

- Viszlát, Emma jó franciázást!

Most már Haime sem tudta leplezni kitörő nevetését rápillantva a hátrahagyott, szerencsétlenül magára maradt lányra. Jó kedve volt, mi tagadás. Először volt jó kedve azóta a dolog óta, amit bőszen titkolt, soha senkinek egy szót sem ejtett róla, próbálta elfelejteni, meg nem történtté tenni… De nem tehette azzá. Semmit nem lehet azzá tenni. Nem vagyunk Istenek, hogy azzá tegyük, ezt meg kellett értenie, úgy, ahogyan Ann is megértette, hogy ha nem akarja elmondani, hát ne tegye, pedig égette a vágy, hogy megtudja… Egyszer, még nyáron sírva hívta fel őt telefonon, de nem mondott semmit, csak sírt, egyetlen szót sem, nem mondhatta el. Talán szégyelli. Talán fáj neki és nem akar beszélni róla… Az igazság… Gyakran fájó lehet…

- Képzeld egy olyan jó vidit találtam! – mondta még fuldokolva kissé, bár leplezetlen izgalommal a hangjában. – Ezt meg kell majd nézned én mondom… Áh! Nem semmi! – Ann-nek szerencséje volt, hogy Haime nem vette észre, kissé elkalandozott, így megspórolhatott magának egy kiadós magyarázkodást.

Ekkortájt érkeztek a legfelső emeletre, ahol a nyelvórákat tartották a spanyol nyelvet választóknak, míg a franciát tanulóknak az alsóbb emeleten voltak az óráik. Beléptek a terembe, majd letették magukat az első padba szélre, ahol mindig jó meleg volt, és ahol mindig úgy lehetett radírbeszélgetést folytatni, hogy azt senki nem látta. A furfangos diák mindig itt ült, éppen Ann és Haime, akik gyakran ezt a sarkot választották. Alig, hogy lepakolták csomagjukat és elővették szendvicseiket, egy éneklő, csilingelő hang szólalt meg az ajtó felől:

- Hola! Buenos días! (Jó reggelt kívánok!) Quiénes enfermo y falta? (Ki hiányzik, vagy beteg?) - Az alacsony, hamuszőke hajú nő közben bőszen mutogatott a diákoknak, hogy tudtukra adja, miről beszél. Szinte sohasem beszélt angolul az óráin, mint a többi nyelvtanár, inkább elmondta monológját többször, körülírta és mutogatott is, sőt, amikor a megrökönyödött arcok azt tükrözték, hogy most már tényleg feladják a szakot és egy másik nyelvet választanak, németül is kivetítette gondolatait. Ezek miatt gyakran festett a tanárnő viccesen, de mindig örömmel és kedves mosollyal az arcán fogadta diákjait, osztályzatai és döntései igazságosak voltak, ami miatt minden nebulója nagyon kedvelte és tisztelte, s örömmel látogatta óráit.

- Haime! Mondd csak… megkaptad az üzenetemet? – kérdezte Ann egyből a tárgyra térve, miután visszatuszkolta motyói közé az alig megkezdett kenyeret.

- Mi? Milyen üzenetet? – kérdezte a másik lány, arcáról megrökönyödés tükröződött, amiből ki lehetett venni, hogy igazat mond.

- Hát te meg sem nézed a telefonod? – szegezte neki a kérdést Ann, mire az mélyen a zsebébe nyúlt, hogy egy „sok mindent átélt” telefont húzzon elő belőle egy csomag rágógumi és egy összetépett papírlap nyomában, majd ránézvén a kijelzőre meglássa, hogy sms-t kapott.

- Hupsz. Bocsi. – mondta Haime az alsó ajkába harapva, majd megkukkantva az üzenetet. – Komoly? – kérdezte hirtelen, mikor felnézett a mobiljából.

- Komoly. – válaszolta Ann kisebb dermedtséggel a szemében. – Kihúzták. Hiába… Én megmondtam nekik…

- És végül nem a te számodat tették fel, mi? – kérdezte kíváncsian a fekete, bár előre sejtve a választ.

- Nem. Azt mondták az én számom rossz. Rám ugye soha nem kell hallgatni…

- Jaj hagyd már. Ne akadj fenn rajtuk. Éppen az a céljuk. Ne tégy nekik szívességet azzal, hogy egy pillanatig is rajtuk rágódsz! – tanácsolta Haime, miközben a tanárra függesztette olajszín szemeit elterelvén annak figyelmét arról, hogy nem azt csinálják, amit éppen kellene.

- Te! Az micsoda? – biccentett fejével Ann az asztalon lévő, darabokra tépett papírra, ami Haime zsebéből került elő az imént, majd egy hirtelen mozdulattal felé kapott, hogy megnézze, de a másik lány megelőzte:

- Mit csinálsz? Ez az én személyes ügyem!

- Személyes ügy? Csak meg akartam nézni, nem kell máris felkapni a vizet! És egyébként is… netalántán valami titkolnivalód van? – kérdezte Ann rejtélyesen mosolyogva, s úgy nézve, mintha éppen egy bűnözőt kapott volna rajta tervének kidolgozásán.

- Ez csak egy levél volt. – válaszolta lemondóan a vádlott.

- Egy… levél?

- Igen. Én kaptam… és egyébként is éppen ki készültem dobni. – magyarázkodott Haime mentve, ami még menthető, majd sebtében zsebre vágta a papiros darabjait, nehogy meglássa valaki. Látszott rajta, hogy ideges kissé, zavarban van, így Ann kíváncsisága ellenére is jobbnak látta nem kérni többé a levél maradványainak megmutatására.

- Talán kínos, akár az is lehet, hogy sértő vagy gúnyos, amit benne írnak. – gondolta, mégis inkább olyan érzése támadt, még a nyári incidenshez lehetett valami köze. – Nekem is vannak titkaim. Sok titkom. De hiszen mindenkinek vannak, ez teljesen természetes. – nyugtatta magát, majd alaposan átgondolva mindent, hirtelen úgy érezte, itt az idő, most véget kell vetnie ennek az egésznek…

- Haime? – hangzott fel a bátortalan, suttogó hang. – Figyelj. Te akkor is a barátom leszel, ha… mondjuk… akármit csinálok… - habogta. Nem tudta, hogyan mondja el, de úgy érezte, szüksége van valakire, akivel megoszthatja ezt, főként most, hogy ennyire kétségbeesettnek és magányosnak érezte magát amiatt, hogy nem tudta kezelni, hogy nem tudta mit kell ilyenkor tenni, mit merre és hogyan, ráadásul biztosra vette, senki sem akad majd, aki hinne neki. De hát mit is várt el tőlük, mikor még ő sem volt képes feltétel nélkül hinni magában.

- Nem értem mire gondolsz, de biztosan – válaszolt mosolyogva a lány.

- Például ha kiderülne rólam, hogy megöltem valakit és elástam a kertetekben, akkor is a barátom lennél? – kérdezte tétován Ann, aki elég idegesnek, különösnek tűnt, szemei szánakozva tekintettek Haimére, mintha sajnálná a dolgot, amit el akar mondani. De nem tehetett mást. Ő sem értette igazán ezt, s remélte, a lány legalább felpofozza, hogy észhez térjen vagy elmagyarázza, hogy ez teljességgel lehetetlen és irracionális, esetleg leszidja és kiabálni kezd, azt se bánta volna, ha többet nem szól hozzá, legalább akkor megértette volna, hogy ez csak fikció, csak egy álom, semmi több. Hogy nincs miért ragaszkodni hozzá. Hogy ő csak egy egyszerű lány, egy egyszerű, Downville-i, tizenöt éves lány, aki iskolába jár és dolgozatokat ír, nem holmi… De ebbe még belegondolni is szörnyű volt, kimondani pedig még szörnyűbb a halálnál.

- Hát persze! Mindig a barátod leszek, akármi legyél, akármit csinálj is. - hangzott az egyértelmű válasz. - Mondjuk… azt nem hiszem, hogy elástál valakit a kertünkben, mivel nincs is kertünk… - Haime itt nevetett egyet, persze igyekezte azt halkan tenni, nehogy feltűnést keltsen, mégis sikerült kivívnia vele magának a külön figyelmet.

- Haime! – förmedt rá a tanárnő a rajtakapott lányra. – Cuántos años tienes? (Hány éves vagy?)  - A megdermedt lány a tanárnőre meredt, és bőszen gondolkozott a válaszon, sajnos azonban kutakodásának nem lett eredménye.

- Tengo dieciseis años! Tengo dieciseis años! – próbált neki súgni Ann, de mindhiába, Haime csak nem hallotta meg. Elmondta még egyszer, kissé erőszakosabban, mégis könyökölve, kezét a szája elé téve, nehogy észrevegye a tanárnő, hogy súg.

- T… tiengo dieciseis annos. (16 éves vagyok) – bökte ki végül a választ helyenként olasz szavakkal kipótolva, s reménykedve, hogy nem hibázott túl nagyot.

- Haime. Lo sé que tu eres italiana pero tienes que estudiar el español porque estamos en una clase de español o no? (Haime. Tudom, hogy olasz vagy, de spanyolt kell tanulnod, mert spanyol órán vagyunk, vagy talán nem így van?) – rikkantotta a tanárnő fejcsóválva, majd folytatta: - Si no quieres estudiar esto, puedes irte a casa tranquila y hablar en italiano, para mí no es un problema. (Ha nem akarsz ilyet tanulni, nyugodtan haza mehetsz, és ott beszélhetsz olaszul, nekem nem gond.)

- Tessék tanárnő? – kérdezte Haime zavartan, aki úgy tűnt alig értett valamit az előbbiből.

- Gondolom mára sem készült. – szólalt meg a pedagógus tőle egészen szokatlan módon angolul, majd elvette az asztalról a lány munkafüzetét, s belelapozott. – Ez teljesen üres. – jelentette ki végül kissé fölényesen. - Mégis miért választotta ezt a tárgyat, ha ennyire nem törődik vele?

- Mert…

- Tudja mit? Jövő órára legyen bepótolva ebben minden, amit meg kellett volna, hogy csináljon. Minden feladat az elsőtől a tizenhetedik oldalig. – adta ki a parancsot a tanárnő vérszomjasan, nem törődve Haime értetlenkedő arckifejezésével, sem a csoport többi tagjának elborzadt arcával.

- Rendben, igyekezni fogok. – bökte ki végül Haime egy hosszabb csend után, amely a terem falai között kongott, láthatóan csak a lány igenlő válaszára várva.

- Teljes szívből remélem. – jegyezte még meg a nő, mielőtt visszasuhant volna a katedrára, hogy folytassa az órát.

- Öhmm… Mit is akartál mondani, mielőtt ránk tört? – kérdezte meg Haime a barátnőjét még mindig hevesen dobogó szívvel, miközben az járt a fejében, melyik edzését fogja lemondani, hogy időt szakítson az elmaradt feladatok elkészítésére.

- Ööö… semmit… hagyjuk, butaság… - felelte Ann mentegetőzve, mivel mégis inába szállt a bátorsága, s amúgy is látta, hogy a fekete lány gondolatai valahol egészen máshol, ismeretlen tájakon szárnyalnak e pillanatban, nem is érte volna meg neki, hogy még jobban felzaklassa ezek után az események után.

Hamarosan felharsant az óra végét és a testnevelés kezdetét jelző csengő, melynek hatására az ajtók tömegesen nyíltak a folyosókon, hogy aztán kirohanjon rajtuk az örömittas diáksereg. Ann is rögtön kirontott az ajtón a többiek után, de tudta, el kellett volna mondania mindent, ami vele történt, hogy kijózanodjon, hogy rájöjjön, mekkora nagy ostobaság ez az egész.

Csálé léptekkel keresni kezdte Haimét – közben sikerült néhány diákkal frontálisan ütköznie, hogy aztán sűrű bocsánatkérések közepette továbbálljon, de a nagy áradatban végül meglelte az égnek-meredező sötét bozontot, amely jellegzetesen kiviláglott a tömegből. Megfogta a lányt a karján, majd egy erőteljes rántással mindketten a lépcső alján termettek, ahonnan már csak néhány lépés volt a biztonságot nyújtó öltöző, amelyben a testnevelés órára kellett magukra ölteniük a hófehér pólót és a tengerészkék, esetenként fekete torna alsót, hogy végül mind a hatalmas tornacsarnok kispadjain végezzék az öreg Springfield tanárurat várva.

- Szia Lilith. – köszönt Haime egy szőke, szemüveges lánynak, aki már a padon ülve várt rájuk, háta közepéig érő haja csinos kis lófarokba volt fogva, s olybá tűnt, minden egyes hajszál a helyén van katonás rendben, szemüvegének lencséje vastag volt, sok dioptriás, két metszőfoga olyannyira előreugrott, hogy azt még egy fogszabályzó sem tudta volna neki helyretenni.

- Szia Hannah. – mondta a lány, majd egy gunyoros kacajt hallatott, miután Ann és Emma is helyet foglaltak mellette.

- Nem vagyok Hannah! – kiáltotta Haime, a kellő hatás elérése érdekében minden egyes szó után kisebb szünetet tartva, mennydörgő hangja visszhangzott a tágas tornacsarnokban, ahol immár minden diák őket mustrálta. – Egyezermilliószor megmondtam már, hogy ne hívj így!

- Jól van, jól van, nem kell úgy felkapni a vizet… - igyekezte csitítani Lilith, aki még mindig csálén mosolygott, s kevéssé sem zavarta, ha mások nem rokonszenveztek a piszkálódásaival.

- Szerintem ezt nem most kéne megbeszélnetek. – tanácsolta Emma, aki félálmos pillantást vetett az őket nézőkre.

- Igaza van. Lilith igazán abbahagyhatnád már, nem értem mi örömöt lelsz mások lelkivilágának a legmélyebb bugyraiban való turkálásban. – mondta Ann, miközben vészjóslóan méregette a lányt.

- Ezt akkor most mondd el még egyszer, mert egy szót sem értettem! Ja és esetleg angolul, ha kérhetem… – folytatta Lilith.

– Azt sem tudom, miért barátkozunk mi egyáltalán veled. – tette hozzá Ann, kinek tekintete nem is a lány felé fordult, hanem mindegyre csak a távolba révedt.

- Meeeert… Mert úgy általában véve kedves vagyok.

- Kedves?! Egy frászt! – szólalt meg Haime újból, de azt most már magas, sértődött hangon tette.

- Miért, talán nem vagyok az? – szegezte neki a kérdést a szőke. – Egyébként pedig csak szeretnék egy kis jó hangulatot „teremteni”.

- De ne így, kérlek. – darálta Emma bágyadtan, egészen úgy tűnt, mintha még mindig nem szokta volna meg a korai kelést, holott tizenhetedik napja volt már, hogy megkezdődött az új tanév.

- Mások nem így csinálják… - közölte Lilith erős hangját kissé lehalkítva, fejével a többi lány felé biccentve.

- Ezek rólunk beszélnek? – rökönyödött meg Ann, mikor meglátta a néha-néha feléjük pillantó, pusmogó lánycsapatot, akik úgy tetszett, remekül szórakoztak valamin.

- Én nem tudom. – vágta rá Lilith sokatmondóan, de alig hagyhatta csak el a száját a mondat, a tanár úr figyelemfelkeltő valójában már meg is érkezett a tornaterembe.

Springfield elég furcsa figura volt, alacsony termetéhez és széles derekához képest azonban remek tornász és testnevelés-oktató tanár. Bár az osztálytablók alapos végigmustrálása alapján már a hetedik x-en is túl volt az öreg, kurta lábai minden órán egy-egy remekbe-szabott mutatványban értek véget, hogy mindenki elcsöndesült tiszteletet-parancsoló mivoltától. Szokás szerint ez után mindig a szidalmazás jött: hogy a múlt évi statisztika szerint mennyire lecsökkent a borjút evő diákok száma és az a tény, miszerint a diákok (úgy egyetemesen) a Marsról jöttek. Ezeket egyetlen órán sem felejtette el megemlíteni új nebulóinak, akik mindegyre rettegve álltak meg előtte. Persze akik megismerték, tudták, hogy arany szíve a gyengepontja, s kihasználható néha-néha lankadó figyelme egy-két másodpercre, de végül is mindenkinek jólesett az órányi testedzés.

- Nem megmondtam, hogy mindig kint gyülekezünk, ha nem esik az eső? A fületeken ültök? – harsant fel éles hangja a sűrű bajuszköteg alatt, amely már szinte teljesen fehér volt, csak néhány sötét folt borította régi színére emlékeztetve. - No! Gyerünk már! Egy-kettő! - szörnyű felszólalására a rémült diáksereg megcélozta az ajtót, majd kirohanván libasorba állva várták a következő parancsot. Hideg, párás volt az idő, s még mindig fújdogált a szél, ami Ann orrán átjutva égető fájdalmat okozott a mellkasában. Hirtelen odakapta a kezét, majd mintha mi sem történt volna maga mellé szorította, s megpróbálta elnyomni magában a kínzó érzést, amely maró savként oldotta ki a lelkét. Olyan volt, mintha… De nem. Az nem lehet… Semmi esetre sem. Akkor meg mi az ördög…

- Rendben, akkor tartsunk névsorolvasást… - kezdte a tanár úr szigorúan, mikor elővette mellénye alól a kis papírt, majd hangosan felolvasta az első nevet: - Lucas Sylvester Adams.

Semmi válasz, sivatagi kipusztultság és némaság honolt a tornasoron, senki nem szólalt meg, holott furcsamód egy-két ember elmosolyogta magát, s cinkosul pillantott oldalra a mellette állóra.

- Beteg? – kérdezte a tanár úr félbeszakítva a csendet, hangja erőteljes volt és komor, tiszteletet parancsolóan mély, s jól hallhatóan visszhangzott a téren.

Még mindig nem érkezett válasz, így tovább folytatta:

- Lydia Annabelle Aithley. – olvasta fel hangosan a következő nevet, mire a kuncogás erőt vett az egész osztályon, már senki sem bírta tovább visszatartani. – Mi ez? Hát hová lett? Talán lóg?

Tovább az 1. fejezet (2.)-re
Vissza az írásos részlegre!

copyright (c) nemcsyke.gp | the cherrykiss