__Délidő volt, talán éppen tizenkettőt ütött az óra, mikor megláttam, akkor pontosan öt éve. A piacon voltam, ami Portsmouth szélén volt található, s ott minden telis-teli volt kis pultokkal, ahová a kofák portékáikat terítették ki. Csodás látvány fogadott, mikor odaértem, hiszen álmomban sem gondoltam volna, hogy egy piacon ennyi minden kapható, ráadásul aprópénzért, ami nekem egyébként is kapórajött. Első gondolatom a kenyérárus körül tekergett, majd jobban átgondolva inkább egy halárus felkutatására indultam. Laktatóbb volt, mint a kenyér, meg finomabb is, legalábbis én így éreztem, mégha nem is ettem vándorutam kezdete óta friss pékárut.
__Kis időbe telt, mire megleltem a tengeri herkentyűket és halakat áruló kofát. Egészen kint volt a városból, onnan már látni lehetett a pusztát, ahol se egy fa, vagy bokor nem állt, sima volt, kihalt és kissé száraz.
__Mélyen a zsebembe nyúltam, majd előkotortam onnan két ezüst és tizenhat rézpénzt, hogy aztán kiválasszak egyet a pulton elnyúló heringek közül. Mintha csak mind arravárt volna, hogy elvigyem, megsüssem, s végül a már napok óta üres gyomromban landoljon, hogy aztán még egy teljes napig ne legyen gondom ételre.
__Csak egy pillanatra fordítottam tekintetem a pusztára, amely a halárus pultjától jól látható volt, mikor észrevettem egy nőt a távolban. Arcát nem láttam pontosan, messze volt ahhoz, de nem volt nehéz megállapítani, milyen gyenge és esetlen, magával ragadta tekintetem, meg is feledkeztem a heringről, csak őt néztem, próbáltam kitalálni, honnan jön, mi történhetett vele, s ő egyre közelebb és közelebb ért.
__Olybá tűnt, mintha észrevette volna, hogy figyelem, így azon a percen elkaptam szemeim, s rögtön ott álltam a halak előtt, amelyek egy nagy kupacba raktva várták vevőjüket, s megláttam az általam kiválaszott halat is, de kíváncsi voltam a lányra, sajnálatot éreztem iránta, nem tudtam honnan jön, hová tart, de egyben biztos voltam: közel-s távol abban az irányban egyetlen település sem volt, s sokáig eltartott arra a síkság, ahol nem volt se víz, se élelem.
__Egyszerre a lány leguggolt pihenés célján, de nem hajlította még be lábait, mikor megakadt rajtam a szeme, s felugrott, szaladni kezdett felém. Megilyedtem tőle, gyorsan el akartam tűnni a színről, így elvettem a halat, s odanyújtottam az árusnak.
- Ez... - mondta a kofa, majd elől hátul megnézte a heringet, s én közben csak a lányt néztem, ahogy erre rohan, s egyszer el is esett egy ágban, bele a porba, de gyorsan felállt, s tovább sietett, nehogy szemelől vesztsen. - Két ezüst és tíz rézpénz. - bökte ki végül, majd felém nyújtotta a halat. Én idegesen nyúltam pénzem után, majd kiszámoltam a kért összeget, s az árus kezébe nyomtam, csakhogy minél előbb hazaindulhassak, de egy lépést sem tehettem, mert a lány a lábaimhoz rogyott, s erőteljesen szorítni kezdte a nadrágom szárát, nehogy elszabaduljak. Kínos volt, mégis kénytelen voltam hátranézni rá, mire az valami számomra ismeretlen idegen nyelven kezdett el beszélni.
- Sajnálom, de nem értem, hogy mit mond. - ráztam a fejem, s úrismber lévén kinyújtottam neki a kezem, hogy fel tudjon állni. Először idegenkedett kissé érdes kezemtől, majd ideadta az övét, ami fehér volt és finom, puha, ujjai hosszúak, de piszkosak a portól.
- Chris... - nyögte elhaló hangon, mire megfagyott bennem a vér. Négy év telt el azóta, hogy otthagytam északot, s azóta nem is szólított így senki. Ilyedten néztem végig rajta, hosszú, barna haján, krétaszín bőrén, ami több helyen volt piszkos, szeme beesett, szoknyája és köténye is megviselt.
- Lynn? - mondtam rekedten, hangom mintha nem ugyanaz lett volna, mint néhány perce, de ez talán nem is csoda, nem ismertem meg őt, megváltoztatta az idő múlása. Én is rengeteget változtam öt év alatt, mégis rajta vettem ezt leginkább észre, rajta, akit a családomnál is jobban hiányoltam távozásom óta. El sem köszöntem tőle, s most meglelt, még itt, a világ másik végén is.
- Te szent ég... - mondta bazsalyogva, mihejt alaposabban végigmért, majd megpillantotta a bal vállamon ékeskedő szürkés foltozást, amit még arra a lyukra csináltam, amit a hajórúd ejtett. Azon nyomban kacagni kezdett.
* * *
Nehéz volt a munka a napon, amely továbbra is szakadatlanul sütött, s egészen megizzasztotta őt a nyári meleg. Úgy döntött, egy kis pihenőt tart, majd azután folytatja, a fedélzetnek majdnem a fele már úgyis elkészült, bár ez csak foltokban látszott, hiszen a vizet azonnal felitta a szomjas fapadló.
Felállt, s megelégedve nézett végig munkáján, amikor észrevette, hogy pontosan ott van. A kedvenc helyén. Rengeteget állt itt, amióta csak a hajón volt, mindig innen nyílt a legszebb kilátás a tengerre, amely bőven alkalmat nyújtott az elmélkedésre. Milyen szép! Amerre a szem ellát, duzzadt habrengeteg, mind egymás hegyén-hátán kergetőzik, egészen olyan, mintha fogócskáznának. Nekidőlt a korlátnak, s álmélkodva figyelte őket, hogyan születnek, majd tűnnek el egyik pillanatról a másikra a hullámok, majd kissé el is mosolyodott a már megszokott, hamiskás mosolyán ennek láttán.
Csönd volt, dermesztő csönd, ami különösképp idegennek hatott egy ilyen kis hajón, Tom hátán szinte végigfutott a hideg egy számára eddig ismeretlen érzéstől. Persze délidő volt, ami az étkezés idejét sejteti. Bizonyos, hogy egyedül ő tölti a hajókormányoson és a navigátoron, Jimmy-n kívül a fedélzeten az ebédszünetet. Milyen jó is volt azoknak a szerencséseknek, akiknek volt ebédjük! Mert hát ő inkább kint végezte szorgosan a rá kiszabott munkát, mintsem értelmetlenül pocsékolta volna el mulatságra az időt, amiből neki egyébként sem volt sok, és természetesen jól jött neki a ráadásfizetés is a jó munkáért. Ha esetleg…
Ekkor éles, pokoli fájdalom nyílalt a hátába, olyan, melyhez foghatót még soha, soha nem érzett, de hiába is védekezett volna, csak nem mozdult, nem tudott megmozdulni, mintha lebénult volna egészében, mintha egy ólomtestben ragadt volna könnyű, kis lelke, tagjai nem engedelmeskedtek parancsának.
Hamar, szinte váratlanul hirtelen múlt el a fájdalom. Úgy tűnt, valami beleállt a hátába, valami nagy, éles, roppantul kellemetlen dolog, de már érzéketlen volt a sebe, mikor azt kihúzták belőle. Nem tudta ki volt, miért tette, csak azt érezte, hogy nem kap levegőt, tüdeje alig élt, halkan fuldoklott, szépen csendben, úgy, hogy nem hallotta senki, s teste továbbra sem akart engedelmeskedni neki.
Ekkor lefordult a korlátról. Arcába csapott a hűvös szél, s bármilyen furcsán is hangzik, jól esett neki megérkezni a bűvös vízbe. Megérkezett, végre hazatért, a helyre, ahová mindig is tartozott, vágyott, amely mindig is vonzotta, most megismerheti, mitől olyan varázslatos. Most már sohasem választhatja el a tengertől semmi, de semmi…
De a vízbe érve valami megváltozott. Újra uralta a testét, feléledt benne az életösztön, mintha magához tért volna a csöndes sokkból, kábulatból, amely meghátrálásra kényszerítette Poszeidón hatalmával szemben, s most minden erejével igyekezett visszakerülni a hajóra.
Nem akart még meghalni. Nem volt itt az ideje, fent kellett tartania magát a vízen, hátha meglátja valaki a Sellőről, aki segíthet rajta. Bal kezével, ami hirtelen újra működni látszott, erős kapálózásba kezdett, jobbik oldala pedig élettelenül lebegett a vízen, miközben egyre csak süllyedt és süllyedt, addig, amíg teljesen el nem lepte őt a víz, csak jobb keze maradt még kint onnan segítségért kiáltva.
- Még egyet, csak még egyet… - gondolta, majd bal kezével akkorát csapott, amekkorát csak bírt, s így kissé fentebb jutott, de nem maradt több ereje, s olybá tűnt neki, mintha egy nálánál jóval nagyobb erő lefelé húzná őt a mélybe. Itt már nem volt mit tenni, apránként ernyedtül lógó jobb keze is elmerült a habokban. Lassan süllyedt, akárcsak egy nemes, süllyedő hajó, bár lehet mindezt csak a halállal való küzdelem nyújtotta évnyi hosszúvá.
- Chris! Chris! Ez nagyon meredek! Szólok anyának! – hallotta a hangot, amelyet a kis Jamie mondott még valaha neki, s megjelent előtte régikori önmaga is, amint megpróbál feljutni a sziklán. Emlékszik… Milyen kicsi volt még…
- ÖRÜLNÉK A HELYEDBEN, HOGY EGYÁLTALÁN ISMERTEM AZ APÁMAT! – szólalt meg az újabb, immár kiabáló hang, ami Lynn-től hangzott el egykoron… Ekkor köhögő rohan fogta el, a víz beléhatolt hátul, a sebén, s félig nyitott száján is megpróbálkozott, melynek okán apró buborékok csapata indult vándorútra felfelé, a levegőre. Chris fejében a hangokat lassan elnyomta egy hatalmas émelyítő erő, amely szemeit becsukásra, tagjait mozdulatlanságra késztette…
- Megesküszöm neked, mindenre, ami szent, hogy mire visszatérek, fregattkapitány leszek! Visszaszerzem apám elvesztett hírnevét, és a tiédet Mathair, a tiédet is! – hallotta újra erősebben a hangokat, ezúttal a sajátját, majd halvány, vöröses színű csík jelent meg a vízben süllyedése nyomán… Vér volt, az ő vére…
- Christopher Thomas Shuffle.
- Örvendek. Én James Waither vagyok. De a barátaimnak csak Jimmy.
Ez volt az utolsó mondat, amit hallott, nem hagyta el testét több buborék, egészen megtelt vízzel, aztán kitágult szemeit valami hatalmas, nyers erő elsötétítette, egészen úgy tűnt, csak alszik, nyugodt volt, minden békés és teljes, tökéletes, de nem moccant többé, megállt benne a vér, megállt benne az élet…
* * *
__Ann hirtelen ébredt fel álmából. Lihegett, arcát megnedvesítette a verejték, pupillái ijedten meredtek a hajnali szürkületbe, a homályba, amely átjárta a szobát. Kezét a torkára szorította, majd mikor érezte, ahogy azon átáramlik a friss levegő, szélsebesen a hátához kapott. De nem. Nem volt ott semmi különös. Nem halt meg, csak rosszat álmodott. Ekkor komótosan az órájára pillantott, amelyet elfedett a sötétség fátyla, alig lehetett tőle kibetűzni a pontos időt. Hajnali öt óra volt, minden aludt még, búsan szunnyadtak a polcok is, átjárta őket a nyugodt teljesség, mint azt ilyenkor szokás.
- Semmi baj, nyugalom. – mondogatta magának, miután szemrevételezte még élő, hús-vér kezeit is.
__Nagyon furcsa álma volt, de már nem is emlékezett rá. Mintha egy pillanat alatt tovatűnt volna a fejéből minden, csak foltokban hagyott maga után életjelet.
- Tenger, Anglia… Szél… Egy férfi… Egy halott férfi… - próbált emlékezni, de rettentő fejfájás kerítette hatalmába az emlékfoszlányok nyomán.
- Mi ez? – kérdezte az égre emelve kialvatlan szemeit, mintha csak arra várt volna, hogy érthető és teljesen logikus magyarázattal a zsebében feküdhet vissza aludni, de mivel nem nyert megvilágosodást, úgy döntött nem vár tovább, visszaalszik migrénszerű fájdalmait enyhítendőn.
* * *
- Jaj Lilith… Én igazán… Nagyon köszönök mindent, amit értem teszel. De… – mondta Ann Julia különös félmosollyal az arcán, kissé megrázva hozzá a fejét. – Te ezt nem értheted… Nem tudhatod milyen érzés. És nem is tudod.
__Ann végre felemelte tekintetét. Szemei még most is olyanok voltak, mint két kicsi kút, két pötty , mi útlevelet biztosít az ismeretlenbe, melyek elnyelnek mindent, melyekben minden elvész, örökre a semmibe, s úgy tűnt, a távolba réved, mint szokás szerint, amikor valami „furcsa dolgon” gondolkozik éppen, amihez persze más nem ért…
- Képzeld el… Hogy elindulsz egy busszal valahová, amely csak visz és visz, órákon át tartó utazást ígérve neked, s mikor kitekintesz az ablakon, szüntelenül csak ugyanazt a változatlan tájat látod… Órák múltán a jármű megáll. Kinyílnak az ajtók, te pedig leszállsz a buszról. Mikor szétnézel, hirtelen először csak a zord tájra leszel figyelmes, amely sivatagos, sehol egy fa vagy növény, mindenfelé forró föveny terül szét. Elindulsz valamerre, majd találsz egy várost, amelyben minden lakos teljesen más, mint te vagy.Befogad egy család, akik szeretnek, barátokat is hamar találsz… De… A táj, az emberek is mind mások. Te szereted a számítógépes játékokat, ők nem. Te szereted a krimiket, de ők csak a rajzfilmeket szeretik nézni. És ami a legrosszabb… Mindenki látja rajtad, hogy más vagy, mint ők. Úgy néznek rád, mintha furcsa lennél, vagy „más”… Végülis ez igaz is. Mert az vagy. Más. De ők mégis „úgy” néznek rád… Rosszallóan, s kissé lenézően, ha úgy tetszik, mintha mindenki gyűlölne azért, csak azért, mert te más vagy. Szeretnél is már hazamenni, mert hiányoznak a régi barátaid, a szüleid, a zöld mezők, a frissen nyírt fű szaga. – itt megállt, szünetet tartott, s megenyhült arccal Lilith-re nézett. El is mosolyodott kissé, remélve, hogy a lány megérti őt. – Szóval… Vársz. Évekig tűröd azt, ahogyan mások viselkednek veled, és azt is, hogy itt nem tudsz beszélni senkivel. Aztán. Felnősz és… Ezzel együtt alkalmad nyílik a szökésre. Meg is teszed, s hazamész. De amikor becsöngetsz az ajtón, amelyen túl régen éltél, mások nyitják ki azt, hogy közöljék veled, a régi tulajdonosok, egykori szüleid már rég meghaltak. Erre felkeresed a barátaidat is, de ők sem a régiek már, olyanok, mint az emberek a városban, amelynél kitett téged a busz még évekkel ezelőtt. Mást szeretnek, mint régen, ők is úgy néznek rád, mintha gyűlölnének belül, legeslegbelül, valahol, a szívük mélyén. Az arcuk se olyan, egészen más már. Megváltozott. Felnőtt. Egyedül a fű maradt meg, de mindenki szíve kopárrá vált, oda lett a régi világ, s itt már az új családod kezd el hiányozni, akik mások bár, mint te, mégis szeretnek, nem süt róluk, hogy furcsának néznek, sőt, kissé mintha meg is értenének téged. Ekkor visszamész és mindez folytatódik tovább, egészen addig, amíg meg nem őrülsz…
- Szegény én…
- Igen. – mondta Ann, s egy pillanatra úgy tűnt mintha kuncogott volna.
- De én… Nem értem. Sehogy sem tudsz hazamenni?
- Már Anglia sem a régi. Észak Anglia és Dover sem az, ahol én éltem… Te is úgy nézel rám, mint aki…
- Más? Más vagy az kétségtelen. De… Nem nézek rád úgy… - Ann ekkor Lilith szemeiben mintha egy csipetnyi sajnálatot vett volna észre, mégis úgy gondolta, ez csak azért van, mert elképzelte, hogy vele történt meg mindez.
- De igen. Látom. De megértem. És amúgy is mindenki így néz rám… Haimét kivéve. Ő nem… Ez az egyedüli vigasz számomra, hogy ő egyenrangúként tekint rám. Azt hiszem… Legalábbis. Addig is, amíg meghalok, s hazatérek végre, be kell érnem egy egyfajta fanatikus rajongással a hajók, a tenger, Anglia és a kelták iránt.
- Sajnálom
- De mit?
- Hogy… Én… Nem tudtam… Nagyon sajnálok mindent… A „sufnis” dolgot is.
- Tudsz te kedves is lenni! – mondta Ann egy újabb mosoly kíséretében, amelyből végül nevetés lett.
- Hát igen ha a kedves énem előbújik… - mondta Lilith epésen, s félig nevetve ő is, mire Ann lassan felé fordította a fejét, és egy igazán fancsali grimasz kíséretében kinyújtotta a nyelvét, csakhogy visszavágjon, hogy ő is epés legyen, s kissé normális, ha csak egy pillanatra is, de olyan, mint Lilith.
* * *
- Azt mondják… a szerelem olyan, mint a varázslat. Na, de a varázslat nem csupán illúzió?
- Hidd el… Nem az. – Ann szemei furcsán a semmibe vesztek, mielőtt Haime tekintetével találkoztak volna, majd hirtelen kuncogott egyet, s bal kezét a szája elé tartotta. Szemei ravaszok voltak, pajkosak, játékosak, mégis titokzatosak kissé. Kis szünet következett, s Haime csodálkozását látva, Ann fejét némileg oldalra döntötte, majd ugyanolyan csodálkozóan tekintett vissza rá, akárcsak tükröt tartott volna a lány elé. – Figyelj! – szólalt meg Ann újból. Most először fejével, majd teljes testében baloldalra fordult, s úgy tűnt, megcéloz valamit… Haime még mindig döbbenten állt a látott furcsaságok előtt, s habár évek óta ismerte a lányt, most először úgy tűnt, nem tud róla semmit…
Ann Julia szemeit becsukta, bal kezével egy kávéautomatára mutatott, amelyen a „nem működik” felirat függött, majd ujjait szétveszítette, fogait összeszorította, mintha hirtelen fájdalom hasított volna belé. Néhány másodperc volt ez csupán, majd szépen lassan kinyitotta a szemét, kezét leengedte, amely még mindig az automata felé irányult.
- Nem látott senki ugye? – kérdezte, miután alaposan szemügyre vette a terepet, s rájött, milyen meggondolatlan is volt az elébb, mikor nyilvános helyen varázsolt.
- Azt hiszem nem. Csak én. – Haime arcán még mindig észrevehetők voltak a kétkedés nyomai.
- Rendben. – nyugodott meg kissé. - Teát? Sajnos én nem ihatok.
- De hát nem működik… - Haime immár szemmel láthatóan nem hitt a lányban.
- Jaj Haime! Az Istenért! Szerinted mi a búbánatot csináltam az előbb? – Ann Julia a mennyezet felé emelte fejét, majd a zsebeiben kezdett kotorászni. – Tessék. – mondta, miután kivett néhány fontot, majd az érmékkel a kezében kinyújtotta a bal karját Haime felé, aki tétovázott egy darabig. – Haime! Nem érhetek hozzá az automatához, mert úgy könnyebb megjavítani. Be akarom bizonyítani, hogy így is megy. – Végül Hannah kezébe nyomta az érméket.
- Lehet azért tették ki rá a táblát, mert kifogyott. Nem hinném, hogy újra tudod tölteni… - motyogta Haime, aki kissé bizonytalanul lépett az automatához, de amikor odaért, azon nyomban kiválasztotta a feketeteát, kellő mennyiségű tejet is kérve hozzá, majd bedobta az érméket.
- Na? Mit mondtam. – szólalt meg Ann Haime ámuló arcát látva, miután az automata elkészítette a teát.
- Ez lehetetlen! – kiáltotta Haime a csodálkozástól tágra nyitott szemmel, amelyek először a teát vették szemügyre, majd felnéztek Ann-re, aki – úgy tűnt – természetesnek véli a látottakat.
- Kóstold csak meg! De vigyázz, forró! – mondta Ann örömittasan, hogy végre tapintható bizonyítékkal tudott szolgálni barátjának.
- Ez pedig tea… Hát ez hihetetlen.
- Akkor? Még mindig úgy tartod, hogy a varázslás illúzió?
- Hát nem is tudom… Mindenesetre, ha a tea útközben eltűnik, akkor biztosan. – mondta Haime komolyan kezdve monológját, de a végére egyikük sem bírta visszafojtani kitörő nevetését. Nem is igazán amiatt nevettek, amit Haime mondott, hanem ki-ki másért, mégis ugyanazon okán: Ann azért, mert végre már Haime is „nagynak” tartotta őt, ha csak egy kicsit is, Haime pedig azért, mert kiderült, hogy tévedett. Életében egyszer… de mégiscsak tévedett. És ez egy olyan tévedés volt, amelynél megérte, hogy nem neki volt igaza…
- El is fog, hidd el! – tette hozzá Ann, majd újból felkacagott.
- Meghiszem azt! – vágta rá Haime. – Olyan finom dolgokat csináltok ti itt, hogy az csuda. Ilyen teát otthon nem is nagyon kapni.
- Milyet?
- Tejeset. Ez is csak ilyen furcsa angol szokás, máshol nem követnének el ilyeneket. Viszont… Azért a pizzátok nem az igazi.
* * *
__Merengve feküdt le az ágyába. Sötét volt már az ég, s vele együtt átvették a nyugodt szürkeséget a lakás falai is, azok a falak, amelyek körülvették Ann-t, hogy mint az éjszaka pásztorai, ólomsúlyként nehezedjenek rá. A kis szobában csak néha-néha villant egy-egy autó lámpájának fénye, de az bevilágított mindent, a kis sarkoktól kezdve a könyvespolcon át egészen Ann-ig magáig. Hamarosan azonban ez már nem zavarta őt, csak azt figyelte, hogy az óriás szürkeség, mint holmi köd, vagy álom, hatalmas, nagy madár kiterjesztett szárnyakkal telepedett rá, s a puha paplan magához ölelte testét, amely finoman olvadt bele a fekete éjszakába. Elméje elhomályosult, tompult már, gondolatai szűntek, egyre inkább ürességgel telt meg ő maga, s lénye egész valójában, amely már pilledni látszott, vagy puszta álom volt az is. Szempillái elnehezültek, s velük együtt végtagjai is, belesüppedtek a meleg ágyneműbe, s még egy utolsó rezzenésre volt idejük, mielőtt gazdájukat végleg megcsapta a delejes álom szele, amely minden este körbejárt a városon, hogy minél több embert kaphasson rajta portyáján, majd azok fülébe édes melódiát sugallva végképp nyugovóra térjenek az aznapi utolsó korsó sör társaságában. Bárkit, akit e szellő elkapott, furcsa varázs járt át, örök szerelem és mézédes illat, amely a ritmikus, nyugodt légvételen át megérzőjét egy jobb világba vezette: egy olyan világba, ahol minden saját, minden tökéletes, amely megvéd a rossztól és óva int mindentől, ami árthat, egy olyan helyre, ahol Ann legszívesebben örökké vendég lenne.
* * *
__...Megcsúszott a keze. Ennyi volt. Egy múló pillanat csupán, amely gátat vetett életnek és halálnak, amely meghúzta a határt. Elmúlt, ahogyan minden elmúlik egyszer... S csupán egy emlékfoszlány marad, amelyre mindenki másképp gondol vissza. Amelyről mindenki tud, mégsem ismeri el senki, mert nem akar része lenni, amelyben mindenki szerepet kapott, mégis tagadja, hogy valaha is ismerte a darabot... Egyetlen múló pillanat volt, mégis olyan lassan történt minden, mintha egy egész örökkévalóságot ölelt volna fel. Mintha megállt volna az idő...
- Ne! - kiáltotta volna Brian, de nem jött ki hang összeszorult torkán. Nem engedelmeskedett neki, többé nem uralta azt, ami az övé volt.
__Olyan érzése volt, mintha kicentrifugálták volna az agyát. Minden olyan ködös volt, olyan dermedt és mozdulatlan, mint ő maga. Nem volt többé. Nem élt a rideg, aki érzéssel van teli, a mosoly, amely halkan pityereg... Minden más lett, megváltozott. Meghalt.
__Éles fájdalom nyilalt a gyomrába. Reflexből odakapott volna, de csak nem mozdult. Ennyi volt, vége. De mostmár értette... Az ő arca sem mozdult, ha sírt, mosolygott, ha belül égette is a kín... És végre megértette. Azért tette, mert nem akarta őt boldogtalannak látni, mert nem akarta, hogy más terhére legyen. Csak szeretet akart... Ezért nem mutatta, ha szomorú volt, vagy ha beteg...
- Brian? - visszhangzott Haime hangja a semmiből, amely élettelen zajként tetszett neki. Mintha... Mintha nem is élne...
__Végül felült, de nem fordult Haime felé, tekintetét a hullámverésen tartotta. Ott van most. Valahol... Egy pillanatig átvillant az agyán, hogy ő is leugrik, de nem tette, mert ismét megszúrta a fájdalom, ami alatt összegörnyedt ültében...
__- Mi az? Mi történt? Hova lett Ann? - tette fel kérdéseit Brian sziluettjére pillantva, amelyet a naplemente festett, de az nem szólt semmit. Csend volt, halálos csend...
- Brian? - kérdezte újból a lány, majd láthatóan beléhasított a felismerés. Arca falfehér lett, tekintetéből sugárzott a dermedt félelem, mikor odarohant a fiú mellé, majd leroskadt hozzá, hogy erőteljesen megrázza őt.
- Brian! Mondd már el az Isten szerelmére, hogy mi történt! - rázta őt, de az nem mozdult, úgy ült ott, ahol utoljára látta, mintha holmi megsebzett vad lett volna, s bár moccanni tudott már, nem szólt semmit...
__Haime felállt, lenézett a sziklákkal szabdalt föveny helyére, amelyet most ellepett a víz.
- Brian. Mondd, mi történt!
__Csend. A fiú nem tudott beszélni akkor, csak gondolataiba merülve révedt a távolba... Ann alig élt még... Mindössze 17 éves volt, s most örökre elsodorta őt az ár. Nem látja többé.
__Hirtelen lépések zaja ütötte meg a fülét, majd szipogás, amiből Haime eltávolodását vélte felfedezni. Újra egyedül volt, egyes egyedül, a helyen, ahol nem látja senki, ahonnan soha többé nem akart felállni, mert egy olyan ember ment el, aki a legtöbbet jelette számára a világon, többet a saját életénél, s míg a fájdalom felemésztette a lelkét, addig mozdulatlan a sziklán maradt... Hogy ne lássa senki...
* * *
__Ott állt, egyedül, mégis többedmagával, de a sok ember között is egy volt, magányos, mert senki nem látta őt. Csak állt ott, s mintha… Mintha szívébe markolt volna valami… Olybá tűnt, mintha apró ujjak sokasága túrt volna a mellkasába, s rángatta volna a szívét, egyenesen a víz irányába, oda, ahol a távolban apró hajók százai úszkáltak a lemenő napban. De miért? Mi ez? Olyan… __Olyan érzése volt, mint amikor Artúr király legendáját először hallotta még gyermekkorában. Olyan, mintha része lenne a legendának, mintha oda tartozna. Rejtélyesen vonzotta, csalogatta a mese felé valami, amit nem tudott leírni soha. Különös, mégis mézédes vonzalom… Úgy tetszett neki, mintha egy ember lengene fejjel lefelé egy kötélen, s kezét felé nyújtaná, de még sok kellene hozzá, hogy Ann elérje őt. Ha felugrik, talán sikerül, gondolná, s egy hatalmas szökkenéssel, keze kinyújtásával is még hiányozna egy hajszálnyi. Szörnyű érzés. Ilyen közel, mégsem kaphatja el soha. Nem megy. Ez lehetetlen és természetellenes volna… __Na de mégis. Ott állt a homokos parton, mögötte hófehér sziklák százai figyelték kábulatát, ahogyan könny csordul elvarázsolt szemeibe. Nem értette, miért, de fájdalmat érzett, óriási, szinte elviselhetetlen fájdalmat.
__Magasra csaptak a hullámok, benedvesítve lenge, vékony ruháját. Oh a hullámok… Olyan… Hívogató… Kissé felhúzta szoknyáját, hogy mélyen belegázoljon a kellemes vízbe, majd felmásszon az egyik kiugró sziklára, amely pontosan olyan volt, mint társaik, melyeket lehagyott.
- Te, ott, gyere csak vissza, odáig már nem mehetsz el! – kiáltotta az egyik kísérő a távolban, de ezekben a percekben semmi, de semmi, még egy gyilkos golyó sem tudta volna eltántorítani attól, hogy feljusson a szirtre. Egyre csak haladt, makacsul törtetett előre, s a víz mélyült, mígnem már a derekát csapkodták a habok, mire feltápászkodott a kapaszkodóra, ami csúszott kissé, nyálkás volt…
__A sziklára magasan felcsapott a víz, s idefentről még a szél is élénkebbnek tűnt. Haja lebegett, orrán át a tüdeje telítődött a sós víz illatával. Volt már tengerparton, nem is egyszer, mivel Stafford közelében is volt egy. De az… Az nem ilyen volt… Ebben volt valami… Különleges… A homok, a kövek, a hajók, amelyeket jól lehetett látni a szirtről, s maga a tenger, a szél. __Hátulról kényes duzzogás tört magának utat Ann Julia füléig, aki azon nyomban hátrafordult: Kylie volt az, levendulaszín fodros ruháját felcsapta a tenger piszkos vize.
- Nem is értem minek jöttem ide! Ez egyszerűen elviselhetetlen! Bűz, sár és mocsok mindenütt!
__Ann-nek hirtelen valami nagyon furcsa dolog ötlött az eszébe, ami gonosz vigyort jelentetett meg az arcán, s esetlen bal keze ökölbe szorult a szerencsétlen lányt látva, aki éppen a hullámverés miatt szitkozódott, majd hamarjában egy óriási víztömeg kényszerítette egyensúlyának elvesztésére. Tetőtől talpig beborította. Haja szennyes lett a hínártól, a sok vízinövény zölddé színezte vadiúj ruháját, mégis fancsali ábrázata tette teljessé a képet. __Ann-t ez mégis elégtétellel töltötte el. Leszidta. A szájára vette. Pedig az itt mind az övé volt, csak az övé, amit soha, de soha nem vehetett el tőle senki.
- Ann, gyere már, mostmár megyünk. – gázolt bele derékig a vízbe egy barna hajú fiú, aggódó szemei világoskéken csillogtak a sugárzó nap fényében.
- Én nem megyek. – jelentette ki makacsul a lány anélkül, hogy egyetlen pillantást vetett volna a fiúra.
- Nem hagyunk itt senkit. – erősködött a másik, majd kezet nyújtott neki. – Add a kezed, majd segítek. – de Ann a távolodó Kylie-ra nézett, aki szánalommal töltötte el, majd a fiúra, s mereven visszahúzta remegő kezét.
- Nem, köszönöm, megy ez egyedül is. – mondta keményfejűen, majd még egy utolsó szerelmetes pillantást küldött a kéklő horizont felé, oda, ahol a nap arany fénye megcsókolta a víz felszínét. __A fiú mit sem szólt, majd lemondóan elfordult és tüstént a többiek után indult… Ann tétovázott még egy darabig, majd idegesen futni kezdett a súlyos vízben, ahogyan csak a lába bírta, mígnem meg nem botlott az egyik kiálló kőben, hogy aztán egy hatalmas csattanással a bokányi vízbe essen. Feltérdepelve alig látott, kissé még homályos volt minden, de magán érezte a gyűlölködő arcokat, s hallotta a nevetést, amelyet megérdemelt. Mert megérdemelte, már csak Brian miatt is. __Lassan kitisztult a kép, s kirajzolódtak a már jól ismert körvonalak, a kacagástól eltorzult arcok, a vad tekintetek, amelyek a gyámoltalan lányt figyelték. Mindenki nevetett, csak a fiú nem.
AJÁNLOM AZ OLDALT
