- Jaj Lilith… Én igazán… Nagyon köszönök mindent, amit értem teszel. De… – mondta Ann Julia különös félmosollyal az arcán, kissé megrázva hozzá a fejét. – Te ezt nem értheted… Nem tudhatod milyen érzés. És nem is tudod.
Ann végre felemelte tekintetét. Szemei még most is olyanok voltak, mint két kicsi kút, két pötty , mi útlevelet biztosít az ismeretlenbe, melyek elnyelnek mindent, melyekben minden elvész, örökre a semmibe, s úgy tűnt, a távolba réved, mint szokás szerint, amikor valami „furcsa dolgon” gondolkozik éppen, amihez persze más nem ért…
- Képzeld el… Hogy elindulsz egy busszal valahová, amely csak visz és visz, órákon át tartó utazást ígérve neked, s mikor kitekintesz az ablakon, szüntelenül csak ugyanazt a változatlan tájat látod… Órák múltán a jármű megáll. Kinyílnak az ajtók, te pedig leszállsz a buszról. Mikor szétnézel, hirtelen először csak a zord tájra leszel figyelmes, amely sivatagos, sehol egy fa vagy növény, mindenfelé forró föveny terül szét. Elindulsz valamerre, majd találsz egy várost, amelyben minden lakos teljesen más, mint te vagy. Befogad egy család, akik szeretnek, barátokat is hamar találsz… De… A táj, az emberek is mind mások. Te szereted a számítógépes játékokat, ők nem. Te szereted a krimiket, de ők csak a rajzfilmeket szeretik nézni. És ami a legrosszabb… Mindenki látja rajtad, hogy más vagy, mint ők. Úgy néznek rád, mintha furcsa lennél, vagy „más”… Végülis ez igaz is. Mert az vagy. Más. De ők mégis „úgy” néznek rád… Rosszallóan, s kissé lenézően, ha úgy tetszik, mintha mindenki gyűlölne azért, csak azért, mert te más vagy. Szeretnél is már hazamenni, mert hiányoznak a régi barátaid, a szüleid, a zöld mezők, a frissen nyírt fű szaga. – itt megállt, szünetet tartott, s megenyhült arccal Lilith-re nézett. El is mosolyodott kissé, remélve, hogy a lány megérti őt. – Szóval… Vársz. Évekig tűröd azt, ahogyan mások viselkednek veled, és azt is, hogy itt nem tudsz beszélni senkivel. Aztán. Felnősz és… Ezzel együtt alkalmad nyílik a szökésre. Meg is teszed, s hazamész. De amikor becsöngetsz az ajtón, amelyen túl régen éltél, mások nyitják ki azt, hogy közöljék veled, a régi tulajdonosok, egykori szüleid már rég meghaltak. Erre felkeresed a barátaidat is, de ők sem a régiek már, olyanok, mint az emberek a városban, amelynél kitett téged a busz még évekkel ezelőtt. Mást szeretnek, mint régen, ők is úgy néznek rád, mintha gyűlölnének belül, legeslegbelül, valahol, a szívük mélyén. Az arcuk se olyan, egészen más már. Megváltozott. Felnőtt. Egyedül a fű maradt meg, de mindenki szíve kopárrá vált, oda lett a régi világ, s itt már az új családod kezd el hiányozni, akik mások bár, mint te, mégis szeretnek, nem süt róluk, hogy furcsának néznek, sőt, kissé mintha meg is értenének téged. Ekkor visszamész és mindez folytatódik tovább, egészen addig, amíg meg nem őrülsz…
- Szegény én…
- Igen. – mondta Ann, s egy pillanatra úgy tűnt mintha kuncogott volna.
- De én… Nem értem. Sehogy sem tudsz hazamenni?
- Már Anglia sem a régi. Észak Anglia és Dover sem az, ahol én éltem… Te is úgy nézel rám, mint aki…
- Más? Más vagy az kétségtelen. De… Nem nézek rád úgy… - Ann ekkor Lilith szemeiben mintha egy csipetnyi sajnálatot vett volna észre, mégis úgy gondolta, ez csak azért van, mert elképzelte, hogy vele történt meg mindez.
- De igen. Látom. De megértem. És amúgy is mindenki így néz rám… Haimét kivéve. Ő nem… Ez az egyedüli vigasz számomra, hogy ő egyenrangúként tekint rám. Azt hiszem… Legalábbis. Addig is, amíg meghalok, s hazatérek végre, be kell érnem egy egyfajta fanatikus rajongással a hajók, a tenger, Anglia és a kelták iránt.
- Sajnálom
- De mit?
- Hogy… Én… Nem tudtam… Nagyon sajnálok mindent… A „sufnis” dolgot is.
- Tudsz te kedves is lenni! – mondta Ann egy újabb mosoly kíséretében, amelyből végül nevetés lett.
- Hát igen ha a kedves énem előbújik… - mondta Lilith epésen, s félig nevetve ő is, mire Ann lassan felé fordította a fejét, és egy igazán fancsali grimasz kíséretében kinyújtotta a nyelvét, csakhogy visszavágjon, hogy ő is epés legyen, s kissé normális, ha csak egy pillanatra is, de olyan, mint Lilith.
* * *
Nehéznek találta a munkát, majdhogynem szörnyűnek, s minduntalan próbált arcára bájos mosolyt varázsolni, miközben ereje fogyott és ez nemcsak boszorkánymesterségileg, lelkileg is megviselte, s teljes fizikumában tetszett vissza beesett szemein, s egyre fakuló bőrén, amely néha már olyan fehér volt, mint a papírlap, haja sem csillogott már, mindenét odaadta az embereknek, amiből ő állt, volt és létezett.
* * *
- Go mbeannaí Dia thú! – suttogta aznap, mikor az autóban ülve megáldotta az egyik szembejövő sofőrt és teljes családját.
- Mondtál valamit? – kérdezte tőle közben vezető édesanyja, aki valószínűleg egy szót sem értett az elmotyogottakból.
- Csak annyit, hogy jól nézel ki ma, anya. – dicsérte meg a nőt Ann, miközben kedvesen mosolygott, majd a következő szembejövő jólétében bízva újra elmondta a varázsigét.
- Csak ma? – tréfálkozott a nő. – Ez úgy hangzott, mintha általában borzalmasan csúnya lennék, viszont ma… Ma elértem egy átlag szintet. – tette hozzá nyelvével csettintgetve, majd bazsalyogva lánya felé pillantott. – Te! Tudsz róla, hogy fogytál?
- Hogy mi? – bukott ki Ann-ből a meghökkent kérdés. – Az hogy lehet?
- Hát, kérlek, úgy, hogy azt csináljuk, amit te: nem eszünk rende…
- Jaj, anya, ne kezdd már, megint! Tudod, jól hogy…
- Ez nem tréfa! Mit is ettél ma?
* * *
- Oh, bár visszaforgathatnám az idő kerekét, csak egy órácskára is, hogy újra gyermek legyek! Gyerek legyek, akinek egykor minden vágya volt a felnőtté válás, hogy az legyek, aki most vagyok, csak egy álomvilágban, amelyben akkor éltem, ami tökéletes és tiszta, mint a friss hó.
* * *
A keze azon nyomban ökölbe szorult. Alig bírta türtőztetni heves indulatait, amelyek a történtek nyomán szökdöstek benne elő a semmiből, mégis inkább legszívesebben szabadon engedte volna időközben képződött könnyeit, de nem tehette a tömött buszon, így is rossz szemmel néztek rá rakoncátlan mimikái miatt.
Na de megéri-e mindez?
Bár a kérdés megválaszolatlan maradt, mégis egyre inkább kezdte azt érezni, hogy nem fogja tudni tovább kordában tartani ezt az érzést, amely mindinkább eluralkodott rajta. Nem is volt már éhes, sőt, legszívesebben nem is gondolt volna ennivalóra soha többé, a gyomra mintha egyetlen aprócska, tömött üveggolyóvá szűkült volna.
De mégis miért? Hiszen ez már nem ő volt, vagyishogy ő volt, de mégsem ő, a külseje már egyáltalán nem emlékeztetett régi önmagára, mintha menekülne, s menedékként használná ezt a ruházatot, a frizurát, a testtartást is. Egyedül a szeme volt még a régi.
Eltűnt. Elmenekült, gyáván futamodott meg a lelke, s bújt jól elszigetelt sátrába, ahonnan azóta is két kicsi, kék lyukon tekintget ki bátortalan.
Ekkor Ann hirtelen összeszedte minden bátorságát, s sanda pillantást libbentett a fiú felé. Nem, nem figyelt, lekötötte a táj, vagy valami rendkívül érdekes dolog a távolban.
- Talán... Majd később. - gondolta Ann, majd gyorsan elkapta szembogarát, s tekintete a cipőjén lévő kis piszokra vándorolt vissza, amit már eddig is percekig figyelt mereven, de csak nem bírta ki, újra odapillantott titkosan, majd újra, kissé feltűnőbben, de Brian mégsem vett róla tudomást, sőt, tüntetően el is fordult az ostrom nyomán.
Miért? Már nem szereti talán. De meglehet, csak ugyanazt kapja tőle vissza, amit ő adott neki pár éve.
Egyre kellemetlenebbül érezte magát, le akart szállni, s míg máskor azt kívánta, bárcsak egy örökkévalósággá tartana a perc, amíg láthatja őt, most inkább eltűnt volna, szeretett volna hirtelen semmivé foszlani, elporlani és nem látni őt soha többé, nem szereti már úgysem, utálja, gyűlöli, azért viselkedik ilyen elutasítóan. De mégis...
Nem mert ránézni, de többé már nem azért, mert félt, hogy esetleg kiolvasna valamit a szeméből, hanem azért, mert a düh, az indulat, amely a gyomrát ráncigálta ide-oda, nem engedte. Nem akart ránézni többé.
Hirtelen kinyílt a busz ajtaja, s szinte futva lépett le róla, hátra se nézett, nem úgy, mint eddig, hogy megsemmisülten állt a fiú után fordulva. Nem nézett hátra, makacsul törtetett előre, szemei nedvesek, az arca tűzvörös, a gombóc a torkában csuklásszerű rohamokat okozott nála, s eltakarván magát, szája elé téve bal kezét lépett be a házsor ajtaján.
AJÁNLOM AZ OLDALT
