- Nem merem kinyitni. – mondta Ann, de alig lehetett őt érteni a zajtól, ami csak nem csitult, sőt, idő közben még örvénylőbbnek tetszett, mint azelőtt.

- Figyelj. Vegyünk nagy levegőt, álljunk még itt néhány percet, és ha ellepne minket a víz, akkor úszunk… - ajánlotta hidegvérrel Haime, aki úgy tűnt, szeretett volna egy kis lelkesedést magukba tömködni, bár hiába is próbálkozott, az esőcseppek vad kopogása rögtön elbátortalanította mindkettőjüket.

- Jaj Haime ez… - kezdte Ann, majd kinyitva a szemét arcára fagyott a mosoly.

- Mi van? – kérdezte az, majd ő is kinyitotta szemeit, s tátva maradt szájjal bámult körbe magán.

- Látod ezt? – kérdezte Ann, aki még mindig remegett, arcáról félelemmel vegyített megbotránkozás tetszett vissza.

- A semmit? – üvöltötte Haime huncutul bazsalyogva, a kiáltás örömittasan visszhangzott az elnéptelenedett partvidéken megismételve a lány szavait, aki kikerekedett szemekkel mutogatott a tenger felé.

- De akkor hova lett a tengerár? – elmélkedett Ann, még mindig remegve, miután szemügyre vette a háborgó tengert, ahonnan immár visszahúzódott az ár. – Hát ez nem igaz. A hurrikán is vonul amarra… - kacagta félmosolyogva, miután belegázolt a hűvös vízbe, majd megfordult, és szemrevételezvén az eget arra a végeredményre jutott, hogy: igen, a vihar még megvan, csakhogy elindult a szárazföld felé, viszont a cunaminak olybá tűnt lába kélt, immár hűlt helye volt.

- Ööö… Szerinted jól mondtuk ki? – bukott ki Haiméből a kérdés, amint meglátta a megtépázott lapot, amelyet Ann még mindig a kezei között szorongatott.

- Nem, szerintem nem… - válaszolta az fejcsóválva, csöndesen, miután jobban megfigyelte az ekkorra vízzel átitatott, már el-elfolyó írást. - De sikerült! – tört ki belőle hirtelen, mint akiben még csak most tudatosul a diadal.

- Sikerült! – tette hozzá Hannah örömittasan, bódultan, kábultan a tudattól, hogy megmentették Angliát, majd ő is belegázolt az apadozó vízbe, hogy aztán megrázza a boszorkát.

- Sikerült! Sikerült Győztünk! – kiáltotta Ann boldogan, miközben feje fölött lengette az igét, mint holmi győzelmi lobogót.

- Te szent ég! Ezt mi csináltuk? – nézett végig magán Haime, majd ijedten Ann-re tévedt a tekintete, s egy pillanatra mintha visszakozás csillant volna a szemében, majd mosolyogva átölelte.

- Mi, mi csináltuk! – szorította Ann a lányt, miközben boldogan trappolni kezdett a sekély vízben.

- Túléltük! – engedte el, majd bólogatott, mintha csak magát akarná meggyőzni állítása igazáról, s közben jobban vigyorgott, mint valaha. - Megmentettük a világot!

- Megmentettük Angliát! – kiáltotta Ann, s üres kezével csapott egyet a levegőben.

- Mostmár hősök vagyunk! – mondta Haime komolyra váló arccal, miközben karba tette a kezét, s oldalra pillantva csettintett, akárcsak egy pincérnek szólna: – Pezsgőt kérek és tűzijátékot!

- Nem hoz senki, szokd meg! – lökte meg barátnőjét a barna.

- Hogyhogy? Hősök vagyunk! Igazi hősök!

- Viszont arról ugye tudsz, hogy ezt senkinek nem szabad elmesélni? – Ann csípőre tett kézzel állt, s összeráncolt szemöldökkel nézett Hai-ra, mintha megsejtett volna valamit a lány szándékaiból.

- Senkinek? Egyetlen icurka-picurka mesét sem engedsz meg? – könyörgött a másik, kezeit imádkozóan egymáshoz szorítva. - Lécci… Csak Lilith-nek, hogy vissza tudjak vágni a Hannah-zásért!

- Lilith-nek meg Emmának. – közölte Ann parancsolóan, majd elgondolkodott, s hozzátette: - Meg Ed-nek. De ezzel bevégeztetett.

- Rendben nekem a dolog így tök oké.

- Öööö…

- Mi van?

- Rossz varázsigét hoztam le!

- MIIII!? Akkor mégis hogy…?

- Csak vicc volt…

- Kitekerem a nyakadat te gonosz boszorka, juj, ha a kezeim közé kerülsz!

- Na azt én már nem várom meg!

- Mi történt itt? Te szent ég! Nézzétek, ki sütött a nap!

- Tudjuk!

- De ezt…

- Mi csináltuk!

- Hősök lettünk, szóval most teljesítened kell minden kívánságunkat!

- Várj! Engedj meg egy kérdést! Honnan tudtad, hogy maradnod kell?

- Amikor Claris nagymama meghalt, az egész házat rám hagyta. Amikor eljöttem ide, hogy megnézzem, akkor a bedeszkázott ablakok mögött pompázatos látvány fogadott, és egy cetli…

- Egy cetli?

- Igen. Egy cetli, vagy papírcédula, ha úgy jobban tetszik. Az ajtóra volt akasztva, belülre persze, és az állt rajta, hogy attól a naptól számítva, hogy elolvastam ezt az üzenetet, 7 hónap múlva térjek vissza ebbe a házba, és ne hagyjam el addig, amíg meg nem jön a lány, aki egyike azoknak a beavatottaknak, akiknek nagy dolgokat kell véghezvinniük itt, a Földön.

- És honnan vetted, hogy én vagyok?

- Nem tudtam, ki az, csak beengedtelek benneteket, majd megláttam nálad a medált. Ezen a medálon ugyanaz a jelkép van, ami a könyvön volt, odafenn, a padláson, ezért gondoltam, hogy szükséged lesz rá.

- Hát, mindenesetre jól jött a segítséged.

- És most mit fogsz kezdeni? Visszamész Londonba?

- Igen, azt hiszem, ez lenne a legjobb megoldás. Be kell fejeznem az egyetemet. Már csak 3 vizsgám van, nem hagyhatom ott. Viszont…

- Mi lesz a kúriával? Nem árverezed el ugye? Azt nem teheted…

- Fogalmam sincs. Az a baj vele, hogy csak beavatott személyre bízhatom, nem akarom, hogy Claris nagyi spéci holmija és birtoka rossz kezek közé kerüljön. Viszont én nem maradhatok itt…

- Talán… Hmmm… Ez egy fogós kérdés.

- Szerintem csinálj a könyvnek valami rejtekhelyet.

- Igen, ez szerintem is jó ötlet. Habár én szívesen elolvasgatnám, csakhát anyáék eléggé ki lennének bukva, ha megtalálnák nálam. Azt hinnék valami sötét mágiás arc vagyok.

- Mert te olyan távol állsz attól, amit hinnének…

- Pontosan. Én nem sötét mágiás arc vagyok, mint amire mindenki elsőnek asszociál, hanem fehér, ismétlem fehér mágiás arc. Egyébként meg… Ha eltűnteted a gyógynövényeket, amuletteket, bájitalokat és varázsigés könyveket, akkor akár dédnagypapa is beköltözhetne ide. Ő biztosan vigyázna a helyre!

- Na, végre valami ép-kéz láb ötlet. Szerintem ne álldogáljunk idekint, menjünk be, a konyhában kényelmesebben el tudunk majd beszélgetni.

 

***

 

- Te, Ann! – szólt Haime, miután az utolsó csepp teát is legurította. – Nekem… Nekem valami nagyon nem tetszett abban a varázslatban… Valamit nagyon nem értek.

- És pedig? – fordult hozzá a lány.

- A varázsige… Mintha… - kezdte Hai, s egészen úgy látszott, nincs ínyére, hogy kimondja észrevételét. -  Nem is tudom, olyan…

- Mintha nem lenne teljesen fehérvarázslat ugye? – egészítette ki fejét lehajtva a boszi.

- Valami olyasmi, igen.

- Mert nem is az. Ez egy legfelső szintű fehérvarázslat volt. De mégis… Tudod, mi teszi a fehérvarázslatot azzá, ami?

- Nem. Hát honnan tudnám? – vonta fel szemöldökét a fekete.

- A fehérvarázslatot kétféleképpen lehet „definiálni”: szokták védekező illetve nem öncélú mágiának nevezni. De ez csak az ige célját határozza meg, hogy miért használjuk. – Ann bőszen magyarázott, közben erőteljesen gesztikulált, s mutogatott, próbálva illusztrálni, miről is beszél, mégis komolytalannak hatott így. - Ez teszi fehérmágiává a varázslatot. Viszont…

- Viszont?

- Viszont nem minden varázslathoz elég erős az emberben a hit, a jó, a boldogság, nem tökéletes benne a harmónia, az összhang. Bennem sem. –itt megállt, s nagy levegőt vett. - Ezért, mivel szinte senki nem lenne képes boldogságból ilyen erős varázslatot végrehajtani, egyetlen egy olyan felsőszintű fehérvarázslat sincs a Földön, vagy legalábbis a kelta mágiában nincs, amely elég erős lenne gyűlölet nélkül. – körbenézett a többieken valamiféle választ várva, esetleg reakciót, de mivel nyilvánvalóan nem értették a magyarázatot, folytatta. - Mert sok varázslat van, amit boldogságból végre tudok hajtani. Ha boldog vagyok. De sajnos nem vagyok az. Ezért vagyok kénytelen dühből varázsolni, ami fekete módszer, de fehérvarázslatra használom.

- Nem értem… Nem értem miért… - vágta rá Haime, aki teljes tudatában volt, milyen arckifejezés ült ki az arcára az utolsó percben.

- Sok olyan dolog van, amiről nem tudsz, és sok az olyan, amit még én sem értek. Igazából… Ez eléggé idegesít…

- Hogy engem mindig kihagynak mindenből…! – rázta a fejét Ed, majd felállt, s a tűzhely felé indult.

- Én ezt nem értem… Még mindig nem értem. Mit csináltunk, hogy nem vagy boldog? – tért el a témától Hannah.

- Csak annyit, hogy nem hittetek nekem. – mondta halkan a barna, fejét lehajtva, félve tekintve közönsége felé.

- Csodálkozol? Te hiszel magadnak egyáltalán? – tört ki Haimé-ből, s kérdően nézett barátjára, kinek szemei kikerekedetek, s úgy tűnt hirtelen nagyon elgondolkodott valamin.

- Lányok, kérlek titeket… Ne veszekedjetek… - szólt hátra Edward a válla fölött, miközben a sütőben kutakodott.

- Nem, nem hiszek. – állt fel váratlanul Ann, arcáról eltűnt a nyugalom minden jele, úgy tűnt, e mondat meglehetősen feldúlta őt, majd sarkon fordult, s gyors léptekkel kilépett az ajtón, majd rohanni kezdett.

- Most akkor megsértődött? – kérdezte meghökkenten Ed, mikor végre felegyenesedett, s kezében egy tepsi frissen sült süteményt tartva várta a választ.

- Dehogyis. Ő sosem sértődik meg, egyszerűen csak úgy csinál. Úgy érzi helyén való. De hamarosan befejezi, bár azért én megkeresném, képes rá, hogy eltévedjen. – darálta Haime, de közben bambán meredt az előtte maradt teáscsészére.

- Ilyet egyébként gyakran csinál? – tette le az asztalra forró készítményét a fiú, majd kezeivel csapkodva körülötte hűteni kezdte.

- Hát… Hébe-hóba… Szerinted hová ment? – mondta Haime, miközben kezével az egyik süti után kapott.

- Ne! – hallatszott a kétségbeesett hang.

- Miért? – mosolygott a lány, majd sietve a háta mögé dugta szerzeményét.

- Mert… - kezdte Ed szemöldökráncolva. – Még nincs letesztelve. – tette hozzá, majd fejét rosszallóan csóválva elmosolyodott.

- De tényleg… Vajon hová ment? – harapott Hannah jóízűen a sütibe.

- Nem tudom. Rengeteg szoba van errefelé, bárhová bemehetett. – bámult kifelé az ajtón a fiú, majd mindent elfelejtve rákérdezett: - Nagyon rossz?

- Te… Rohadjak meg, ha nem… - habzsolta amaz szerzeményét jóízűen. – Ez marha finom.

- Tényleg?

- Olyan ez a ház, mint egy labirintus. -  Haime ekkor újra a lehetséges búvóhelyeket járta be képzeletben, s abban a reményben, hogy még valaha viszont látják a lányt.

- Nekem már nem, hiszen majdnem egy éve itt élek. De azért még én sem fedeztem fel minden zugot.

Elmennek utána.

- Na most merre?

- Azt hittem te tudod te vagy a barátnője nem?

- Te meg a rokona… Na akkor melyik ajtót válasszuk?

- Hát, ha én lennék ő, akkor erre mennék.

- Miért?

- Honnan tudjam? Csak ráböktem egyre.

- Én pedig biztos vagyok benne, hogy a padlásra ment. Az hol van?

- Ha te se tudod, szerintem ő se tudja…

A helyen, ahová Ann jutott sötét volt, a levegő pedig nyirkos, párás, mindenfelé pókhálók lepték be a bútorokat és az arra járó embert.

- Halló! – mondta Ann félénken, hangja visszhangzott a hosszú szobában. – Remélem nincs itt senki…

- Hol a fenében lehet a kijárat? – gondolta, majd úgy döntött a legjobb az lesz, ha visszafordul és megkeresi azt a folyosót, amelyen elveszett. Ekkor egy gyors hátraarcot csinálva beverte fejét valamibe, amin (a hangból ítélve) üvegeket tároltak, ráadásul, ami elég ingatag volt ahhoz, hogy ráboruljon a lány fejére az egész kóceráj. Végül csak megingott, nem vágódott el a padlón, csupán egy-két üvegcse esett le oda, hogy aztán egész tartalmát Ann Julia lábára fröcskölje.

- Fúj! Mi lehet ez? – jajdult fel, majd gyorsan elterelte gondolatait, mert undorítóbbnál undorítóbb dolgok jutott az eszébe a hol ragacsos, hol nyálkás massza mivoltáról, majd az újabb ütközést megelőzendőn lépteit lelassította, s igyekezte kitapogatni az előtte lévő, szinte meghatározhatatlan tárgyakat.

- Hát itt nincs. – mondta Edward elégedetlenül, mikor felértek a padlásra. – Na, ugye, én megmondtam, hogy nem tudja, merre van?

- Meg. – zsörtölődött Hai - De volt más ötleted?

- Szerintem meg mire felkászálódtunk ide, ő már rég félúton jár hazafelé.

- Ó, hogy vinné el az ördög ezt a házat, hogy ilyen nagy!

- Ne mondj ilyeneket, mert még tényleg elviszi…

- Ne már! Te még hiszel az ilyenekben?

- Nem, de a boszorkányokban sem hittem sosem. Úgyhogy ezek után már semmin nem csodálkozom.

A szobában továbbra is sötét volt, Ann orra, tüdeje telítődött porral, amelyet az ősrégi bútorok onthattak magukból a lány elhaladtával, fény csak valahonnan a távolból szűrődött be egy függőleges fénycsík halovány alakjában. Valószínűleg egy félig nyitva hagyott ajtó lehetett, ahol a résen utat tört magának némi napvilág.

Bumm!

- Mi volt ez? – kérdezte Haime, mikor meghallotta a robajt.

- Nem tudom, de valami azt súgja, odalent van. – hallatszott Edward ironikus mondata, majd fejével az ajtó felé bökött, közölvén a lefelé vezető utat.

- Akkor hát… Menjünk! – ajánlotta Haime Ed-re pillantva, száját biggyesztve, majd feltépte az ajtót és elindult az alsóbb emelet felé.

Ann feje hasogatott. Beverhette valamibe, talán éppen akkor, amikor hirtelen ráesett az állvány, amiben éppen az előbb botlott el. Nehéz súlyok tartották őt fogva, egy-két deszka is ránehezedett, de az orra hegyéig sem látott a vaksötétben, a lába is beszorult valahová, s úgy érezte, innen egy könnyen nem szabadul!

            - Remek! Újra elrontottam mindent és most itt ülök egy nagy rakás valami alatt, mozdulni sem bírok, ráadásul senki nem tudja, hogy hová lettem, lehet azt hiszik már el is indultam hazafelé. – mondta magában elkeseredve, s csak meredt maga elé üvegesen. – Végül is igaza volt… Nem hiszek még magamnak se. Miért várom el, hogy ők bízzanak bennem?

            Hiába próbálta lábát kiszabadítani börtönéből, az meg sem mozdult, s egyre jobban égett, talán fel is sértette a ráeső tárgy.

            Ekkor halk motoszkálás ütötte meg a fülét, valahonnan fentről, majd az ottaniak lépte nyomán tetemes mennyiségű por hullott alá a mennyezetről.

- Annie, mi történt, jól vagy? – kiabált Haime valahonnan fentről, s a dübörgés nyomán vélhetően körbe is fordult.

- Itt vagyok! – kiáltotta Ann, amilyen hangosan csak lehetett, majd átgondolva a dolgot, hozzátette: - Valahol alattad.

Újabb dübörgés hallatszott, immár két személy lépteinek zaja, mígnem egyszer csak fényár töltötte be a szobát, az ajtóban Haime és Ed sziluettjével.

- Te szent ég! – tört ki a fiúból, midőn tágra nyílt szemekkel belépett a helyiségre. – Ebben a szobában már évek óta nem jártam!