- Szerintem az a tény, hogy élünk, jó meglátás, de már a „több mint csoda” kategóriába tartozik. – lihegte kétségbeesetten Ann, miközben még a riadalomtól hevesen dobogó szívével Haimé-re nézett.

- Nem. Ilyen már egyszerűen nem létezik. – helyesbített a lány, aki szintén az teljes súlyával ajtónak támaszkodott, majd kikerekedett szemekkel és tátva maradt szájjal végigmérte a helyiséget, ahová kerültek.

 Az hatalmas volt. A plafon legalább három-négy méter magasan pöffeszkedett fölöttük arany berakásával, vagy valami aranyhoz hasonló pompázatos dologgal, amely alatt egy hosszú, folyosóhoz hasonlítható helyiség húzódott. A fapadlón a szőnyeg mélyvörös, színe már egészen a burgundiéhoz hasonlítható, makulátlanul tiszta, a falon és a levegőben lévő porszemek hiányára a mennyezetről lecsüngő kristályos csillár által teremtett fényár mutatott rá.

- Te szent Isten! – fakadt ki a fekete lány, s leplezetlen gyönyör ült ki az arcára, mikor megpördült a tengelye körül.

- Jézusom, hova kerültünk? – kérdezte Ann, ámulatába egy kevés megrökönyödés vegyült, majd kényszeresen megindult az aranyozott fal felé. – Szerinted ez…

- Arany. – egészítette ki Haime, aki még mindig nem tért magához önfeledt kábulatából.

- Várj! Nem azért jöttünk, hogy körülnézzünk, hanem… – próbálta őt észhez téríteni a boszi. - Egy: mert óriási kint a vihar és kétségeink voltak… Vagyis vannak afelől, hogy túléljük-e, kettő…

- A függöny is csupa bársony! – simította végig az olasz kezeivel a meggyszín fátylat.

- Kettő! – korholta le a másik hangját megemelve. - Meg kell néznünk, hogy maradtak-e még lakók a házban, mert nekem enyhén szólva is gyanús, hogy ég a villany, amikor elvileg már mindenkit evakuáltak innen.

- Hát, az tuti, hogy jó sok lesz a villanyszámlájuk… - mondta Hai még mindig sokkos állapotban a sosem látott gazdagságtól.

- De… akár az is lehet, hogy automatikus. – tette hozzá Ann mosolyogva, s a kicsi, vékony vezetékre mutatva, amely a csengőtől indulva végigfutott a folyosón.

- Tényleg. Gondolj csak bele! Most itt vagyunk és minden rendben. Megkeressük a lakókat, de mi lesz, ha rájövünk, hogy nincs itt senki? Ki megyünk? Te még vissza tudnál menni oda? – rikácsolta idegesen Haime, kissé megvetően, mégis valami furcsa volt a hangjában, valami nyugtalanság vagy talán maga a félelem.

- Én megmondtam neked! Világosan megmondtam neked, hogy ne gyere! – kezdte Ann halkan, majd egyre hangosabban, majd végül parancsolóan.

- De akkor…

- Kimegyünk! – vágta rá a választ Ann katonásan, mégis reszketve, majd elindult a folyosó bal végén álló ajtó irányába a lakók felkeresésének okán.

Ekkor valami egészen váratlan dolog történt, s a folyosó végén lévő magas faajtó hirtelen kitárult, még mielőtt Ann odaérhetett volna, s mögüle egy huszonöt éves forma fiú lépett elő.

- Jaj! – sikítottak fel mindketten, majd a barna néhány lépést hátrasassézva visszalépett Haime árnyékába, s alaposabban szemügyre vették az uraságot, aki magas volt és vékony, hosszú, frissen vasalt ingéről és kopott farmerjáról azonban nem lehetett megállapítani, hogy valóban az aranyberakásos ház lakója lenne.

- Sajnálom, hogy megvárattalak titeket, de éppen a padláson voltam. – mondta a fiú nyugodt, közepesen mély hangján, miközben ingujját igazgatva közelebb lépett vendégeihez. – Nos, miben lehetek szolgálatotokra?

- Ki maga? Nem hallott a viharról? – kezdte a kérdezgetést Ann, kinek szemeiből látszott: mintha valami gyanúsat figyelt volna meg az úr viselkedésében.

- Már bocsánat, de először is szeretném tudni, ti kik vagytok és minek köszönhetem váratlan látogatásotokat. – vonta össze szemöldökét a lakó, miközben megpróbált nagyon udvarias lenni, s nagy, sötétbarna szemeivel Haimé-re nézett.

- Haime! – rázott vele kezet lelkesen a lány, miközben szélsebesen kimondta a nevét.

- Öhm… Ő Hannah Meini. – javította ki Ann a lányt, miközben egyik kezével sután mutogatott felé, a másikat pedig a szája elé tette, mint az régi szokása volt, ha új emberekkel találkozott, viszont így alig lehetett érteni előbb elmondott szavait.

- Haime! – rázott vele kezet ismét, majd egy széles mosoly kíséretében újra elmondta a nevét. – Haime, ez a becenevem.

- Ann Julia Newdeal, helló. – köszönt Ann is, majd odanyújtotta neki jobb tenyerét kézrázás okán, miközben bal mutatóujját harapdálta bőszen.

- Hogy micsoda? – kérdezett vissza meghökkenve a fiú.

- Ann Julia Newdeal. – mondta a lány a nevét újra, immár kimentve mutatóujját fogai közül.

- Newdeal?

- Igen, az. – válaszolt a lány kissé türelmetlenkedve, s szemöldökét összehúzva  végigjáratta szemeit a fiún.

- Edward Hopkins.

- Hogy mi? – vágta rá Ann meglepődve, s kikerekedett szemeivel újra végigmérte az idegent.

- Most mit értetlenkedsz? – kérdezte fejét rázva Hai, mialatt szélesen mosolygott, s karba tett kézzel figyelte az eseményeket.

- Te… Szóval te lennél az a híres nevezetes Ed Hopkins. – állapította meg heves bólogatás közben a lány. – Oxfordi Egyetem harmadik évfolyam, ösztöndíj az utóbbi két évben. – folytatta, s időközben ő is elmosolyodott.

- Azóta már negyedik. – tette hozzá bazsalyogva Ed. - Rég láttalak. Hány éve is? Tíz-tizenkettő?

- Tizenkettő lehet, alig emlékszem rád, fel sem ismertelek, de nem is csoda, azt hiszem.

- És? Milyen az új suli? Nehéz?

- Fogjuk rá.

- Ez most mi? – nyögte Haime, aki zavarodottságában ide-oda kapkodta szembogarát egyikről a másikra.

- Oh. – fordult Ann barátja felé. – A másod-unokatestvérem. Ed, - itt a fiú felé fordult. – ő a legjobb barátom.

- És tényleg. Hogy kerültök ti ide, főleg ilyen ítéletidőben? – érdeklődött Edward, majd hirtelen megakadt a szeme az Ann mellkasán függő ezüstös medálon. – Az meg micsoda?

- Mi? – értetlenkedett a lány, de addigra rokona már el is kapta a láncot, hogy közelebbről szemügyre vehesse a függeléket.

- Ez a jel szörnyen ismerős nekem valahonnan. Honnan a medál? – szegezte Ann Juliá-nak a kérdést, s közben buzgón tovább mustrálta a kőkirakást.

- Öhm… A tengerben találtam. Öhm… Egy kiránduláson, Doverben, a fehér szirteknél. – válaszolt engedelmesen a lány,.

- Hé! Ezt én nem is tudtam! – szegezte neki Haime, aki továbbra is oldalt állva várakozott.

- Kérdezted?

- Tudom! – csapott Ed-be a felismerés. – A padlásra, de siessünk! – mondta Ed fennhangon, szinte kiabálva, s hevesen megragadta Annt a csuklójánál fogva, hogy aztán elindulhasson vele a nagy faajtó felé.